Szijjártó szájával üzent. 
Normális országokban a dolog úgy működik, hogy a szerkesztő kitalálja, esetleg meg kellene interjúvolni a külügyminisztert. És ha az éppen ráér, akkor bemegy az adásba, és válaszol a kérdésekre.
Illiberális országokban ezzel szemben az a szokás, hogy a “politikai kabinet” kitalálja, hogy a külügyminiszter mondhatna valamit, ezért közlik a szerkesztővel, hogy bemegy és még a kérdések listáját is előírják neki. Meg persze a külügyminiszter válaszait is megírják előre, hogy biztosan átmenjen az üzenet.
Illiberális országokban azonban az is szokás, hogy a külügyminiszter nyilatkozatát semmiképpen nem arra a napra teszik, amikor a rezsim névadó vezetője is válaszol a saját maga által összeállított és előírt kérdésekre, hogy ne csökkenjen a Vezér mondanivalójának az értéke. Ha mégis ez a helyzet, annak oka van. Például az, hogy más közönségnek szól az üzenet.
2019. szeptermber 13-án, pénteken, Magyarországon éppen ez történt:
- Orbán Viktor a kormányrádióban mondta el saját választóinak, hogy blabla.
- Szijjártó Péter meg az állami tévében üzente meg Nyugat-Európának, hogy mi Orbán álláspontja a Brexitről.
Szijjártó a következőket hangoztatta:
Boris Johnson brit miniszterelnök egészen kiváló politikus, aki tudja, hogy mit akar, és a népakarat végrehajtásán dolgozik (…)
a magyar kormányzat sajnálja, hogy Nagy-Britannia elhagyja az Európai Uniót, a lépést komoly politikai, gazdasági, stratégiai és biztonsági veszteségnek nevezte, de jelezte, hogy tiszteletben is tartják ezt a döntést. Kizárólag a britek azok, akik dönthetnek a saját jövőjükről, és Magyarország soha nem tartozott azon országok közé, amelyek házi feladatuknak tekintik, hogy bírálják más országok döntéseit. (…)
Semmifajta bírálat nem érhet egy politikust azért, mert teljesíti a népakaratot. (…)
Fontosnak nevezte, hogy
a Brexit időpontjáig semmi olyan ne történjen,
ami nehezíti a további együttműködést Nagy-Britannia és az Európai Unió között.
Most arra persze kíváncsiak lehetünk, hogy a magyar kormány akkor is fontosnak tartaná-e a nép akaratát, ha az mondjuk arra irányulna, hogy kikényszerítsék a jogállam tiszteletben tartását (vagy most már inkább az újbóli bevezetését) Magyarországon.
De a lényeg sokkal inkább az, hogy Szijjártó szájával Orbán világossá tette, hogy – sajnálkozása hangoztatása mellett – feltett célja kiebrudalni az Egyesült Királyságot az Európai Unióból.
Orbánnak erre egyetlen eszköze van: az Európai Tanácsban megvétózni a brit kormány újabb halasztási kérelmét, aminek benyújtására az “egészen kiváló” Johnsont törvényt kötelezi (börtön kockáztat, ha nem nyújtja be).
A Brexit időpontjáig semmi olyan ne történjen = Orbán vétózni fog a halasztásra – gyakorlatilag ezt jelentette be Szijjártó.
A külügyminiszter állításával szemben ugyanis egyáltalán nem bevégzett tény, hogy a britek elhagyják az Uniót.
Nem lehet nem észrevenni ugyanis, hogy az EU mértékadó vezetői, például Angela Merkel német kancellár, arra játszanak, hogy a kemény következmények felmutatásával elrettentsék a brit választókat a kilépéstől, és maradásra bírják Nagy-Britanniát.
És erre van is esély, mert mostanra már a Remainnek van enyhe többsége a Leave-vel szemben; pont ugyanakkora, amekkora 3 éve éve a másik oldalnak volt. Emellett a brit kormány egyáltalán nem kötelezi jogilag semmiféle referendum, ezért – ha valamilyen módon meggyőződik róla, hogy bírja hozzá a választók többségének támogatását – bármikor visszavonhatja a kilépési deklarációját.
A népakarat nem állandó, fix és örök, hanem változik. Nagy-Britanniában most már a maradás mellett van, pillanatnyilag a józan ész áll nyerésre. Ráadásul törvény is tiltja a megállapodás nélküli kilépést, ami népszavazással szemben viszont köti a kormányt. Az “egészen kiváló” Boris Johnson nem tehet mást, mint a megállapodásig újabb halasztást kér az Uniótól.
Az Uniót viszont semmi nem köti: az elutasíthatja a halasztási kérelmet. Ehhez egyetlen ellenszavazat is elég az Európai Tanácsban a 27-ből (a brit miniszterelnök nem vétózhatja meg saját kérelmét).
Johnson tehát ugyanúgy eléri a célját, a megállapodás nélküli kilépést, ha Orbán vétóz. Természetesen Johnson kérésére. (Szijjártó a Bloombergnek nem is tagadott, csak finomított. Azt mondta, megfontolják, ha lesz ilyen kérés.) Azt is elmondta, miért: a magyar kormány különleges kereskedelmi kedvezményeket kap cserébe.
De az se volna meglepő, ha magánzsebekbe is vándorolna némi kevés pénz. (Emlékszünk még a baltás gyilkos esetére és az azeri dollármilliókra?)
Johnson tehát megvásárolja Orbán vétóját, hogy elérje a célját, a kilépést.
És itt jön a képbe Trócsányi. Orbán az új uniós vezetés felállításával csaknem mindent elért, amit akart
- Halasztgatják a jogállami eljárást.
- Timmermans nem lett a Bizottság elnöke és elveszítette a jogállamiság feletti felügyeletet is.
- A Fidesz-kormányt nem vonják felelősségre a támogatások ellopása miatt.
- Nem kell részt vennie a menekültellátásban sem.
- Von der Leyen jelölte a Bizottság tagjának Trócsányit.
- Aki – jelen állás szerint – megkapja a bővítési portfóliót.
Mindez ahhoz képest igen szép eredmény, hogy Orbán nagyon csúnyán pofára esett a szélsőjobboldali hatalomátvételt célzó terveivel az EP-választáson (csak Magyarországon győzött a szélsőjobb). Az Unió gyakorlatilag behódolt Orbánnak.
VDL azonban nem azt hálálja meg neki, hogy a Fidesz is megszavazta a Bizottság élére. A hála nem politikai kategória. Ellenben a fenyegetés igen. Az sokkal hatásosabb. 
Trócsányival kapcsolatban például az utolsó pillanatig az volt a helyzet, hogy ugyan jelölik biztosnak, de csak gyenge portfólióval. A bejelentés reggelén kellett változnia valaminek. Alighanem az történt, hogy Orbán megejtett egy telefont, és megzsarolta a Brexit-halasztási vétóval von der Leyent (esetleg Merkelt). És meg is kapta, amit akart. Ehhez képest teljesen váratlan, hogy
Orbán Szijjártó útján megint elővette a vétófenyegetést.
A remainer-Fidesz tárgyalások már hetek óta zajlanak az ügyben; például aligha teljesen véletlenül volt ott augusztus 20-án Orbán irodájában Lord Ashcroft, az adóoptimalizásáról ismert, hard-Brexit-párti, brit-belize-i milliárdos.
Alig egy nappal a soproni Merkel-Orbán találkozó után, ahol – amint azt a német kancellár egy félmondatából tudjuk – szintén szóba került a Brexit.
Ami praktikusan azt jelentette, hogy a Fidesz-kormány mindent megkapott Merkeltől, amit csak kért, cserébe, hogy ne vétózzon, azaz fent lehessen tartani az Egyesült Államokkal, Kínával és Oroszországgal versengő EU egységét.
De úgy látszik, a minden nem volt elég. Orbán versenytárgyalást írt ki a szavazatára: aki többet fizet, azzal lesz. Hogy mi a mostani tét, azt csak találgatni lehet: talán a nagy EP-pártcsaládoknak üzent ezzel, hogy
le ne merjék szavazni Trócsányit, mert akkor vétóz.
A persze az is lehet, hogy egyszerűen csak több pénzt akar.
Mindezek persze azt is előrevetítik, hogy Trócsányi bővítési portfóliója akkor is gyenge lesz, ha az övé lesz. Az Unió nem a legközelebbi jövőben fog újabb országokat felvenni. Alighanem azt is megbánták már, hogy 2004-ben beengedték Magyarországot.