Végtelenül demokratikus felfogásában Orbán Viktor azt a látszatot próbálja kelteni, mintha a választók többsége nem ellene szavazott volna, hanem minden magyar nevében beszélhetne.
Ebben a tekintetben túltesz még XIV. Lajos francia királyon is. A par excellence abszolút monarcháról a kortársak azt állították. hogy „Tout l’État est en lui”, azaz az egész állam benne foglaltatik. Ami utóbb úgy híresült el, mintha a Napkirály maga mondta volna, hogy az „Állam én vagyok”. És bár aligha mondta, de úgy viselkedett, mintha úgy lett volna.
Orbán viszont már Lajoson is átlépett: ő már nem is az állammal, hanem egyenesen az egész országgal azonosítja magát.
A Fidesz-elnöke bő egy hete mondott beszédet egy Schmidt Mária-féle rendezvényen, ahol 7 pontban foglalta össze európai politikáját. A téziseket a regnáló magyarországi kormány fizetett hirdetésekben próbálja propagálni Nyugat-Európában – természetesen közpénzből.
Eddig annyit tudunk, hogy egy dán és egy spanyol lap leközölte, két belga viszont visszautasította, mert
- nem fér össze az általuk képviselt értékekkel;
- illetve „meglehetősen szabadon bánik a tényekkel”.
Úgyszólván: hazudik:
Ebben nincs is semmi váratlan. Ennél nagyobb probléma azonban, hogy a kormányfői tézisek a kolumnás hirdetésekben nem azzal a felkonffal szerepelnek, hogy ez Orbán véleménye, hanem hogy ez
Magyarország javaslata
az Európai Unió jövőjéről. (Spanyolul: Propuestas de Hungría; dánul: Ungarns forslag.)
Orbán, valamint kormánya és rezsimje itt nagyvonalúan megfeledkezik arról a tényről, hogy
nincs joguk a magyarok, minden magyar, az egézs ország nevében beszélni.
Ugyanis erre nem kaptak felhatalmazást. Különösen nem a magyar választók túlnyomó többsége előtt ismeretlen tézisek esetében, de általában sem.
A NER több mint egy évtizedes fennállása alatt a Fidesz-KDNP mindössze kétszer kapta meg a választók többségének támogatását: még 2010-ben, az országgyűlési, illetve 2019-ben, az európai parlamenti választáson. Minden más esetben csak a relatív többség volt az övék, azaz az ellenzéki szavazatok megoszlásának köszönhették parlamenti (ráadásul kétharmados) többségüket, és egyáltalán: a hatalmon maradást.
Még ebben a két esetben is csak az összes választó alig egyharmadának támogatását bírták, és a leadott szavazatok csaknem a fele ellenük szólt. (Innen nézve meglehetősen ironikus, hogy miközben a NER-t létrehozó 2010-es választáson kívül csak egy EP-voksoláson haladta meg a Fidesz az 50%-ot, Orbán a 7 pontjában mégis az EP-választás intézményének felszámolását követeli.)
Úgy tűnik, könnyen kimegy Orbán és az orbánista autokrácia támogatónak fejéből az is, hogy a legutóbbi, a 2018-as országgyűlési választáson a Fidesz-KDNP a magyarországi listás szavazatok 47,36%-át kapta meg. Amiből az következik, hogy Magyarországon a választók több mint 50%-as, abszolút többsége az ellenzéki pártok valamelyikét támogatta; a hatalomváltásra, a Fidesz-kormány ellen szavazott.
Politikai értelmében tehát Orbán 2014, de legkésőbb 2018 óta kisebbségben kormányoz.
Ez a tény természetesen nem vonja kétségbe, hogy az aránytalan választási rendszer jogot biztosít neki a magyar állam irányítására, de azt igen, hogy bárki bármikor felhatalmazást adott volna számára az egész ország, a magyarok, minden magyar, a magyar választók összessége vagy akárcsak többsége véleményének képviseletére.
Orbán Viktor legfeljebb a Fidesz-szavazók nevében beszélhetne, mert a magyarországi választók legalább fele, de lehet, hogy többsége nem őt támogatja. Ehelyett magáénak nyilvánítja a jogot, hogy az egész országéban beszéljen.
Mint valami abszolutista uralkodó a 17-18. századból.