Mennyire empatikus Magyarország, és miben tud segíteni az EU? címmel rendeztek minikonferenciát Budapesten, a Kesztyűgyár közösségi házban Katrin Langesiepen EP-képviselő, az Unió szociális bizottságának alelnöke részvételével. A szervezők, Relle Ágnes és Galgóczi Péter igyekeztek azokat megszólítani és meghívni, akik a saját bőrükön tapasztalják nap mint nap, mennyi elfogadásra és támogatásra számíthatnak ma azok, akik segítséget vennének igénybe a mindennapi élethez. Elmondták, hogy politikusokat is hívtak a beszélgetésre, de kormányoldalról válasz nem érkezett. Az ellenzéket Gy. Németh Erzsébet és Lukácsi Katalin képviselte, Dobrev Klára pedig rövid videoüzenetben biztosította támogatásáról a résztvevőket. A moderátor szerepét Váradi Júlia újságíró vállalta magára.
Katrin Langensiepen elmondta, hogy az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják: ha Magyarországra úgy érkezik EU-s támogatás, hogy csak a kormány nagy projektjei és intézményei hívhatják le a megadott összeget, akkor abból vajmi kevés jut el azokhoz, akiknek valóban szüksége lenne rá. Ezért az a legfőbb törekvése, hogy a pályázati pénzeket közvetlenül azok kaphassák meg, akik hasznosítani hasznosítani tudják, és ne a kormányzati intézményrendszeren keresztül érkezzen meg az eredeti összegek töredéke. Hozzátette, hogy tisztában van vele: ehhez többszintű paradigmaváltás szükséges, és ez nemcsak a magyarországi, hanem az uniós bürokráciát is érinti. Nem lehet cél a nagy projektek támogatása – fogalmazott a képviselő – úgy, hogy közben azok, akik a mindennapjaikat „terepen”, valódi problémamegoldással töltik, sokszor hozzá sem férnek a pályázati forrásokhoz. Így a konferencia nem titkolt célja az volt, hogy azok is szót kaphassanak, akiknek a hangja nem hallatszik el addig, ahol a támogatásokról döntenek.
Maga Langensiepen is érintett: testi fogyatékkal élő nőként pontosan tudja, hogy milyen nehézségekkel napi szinten megküzdenie azoknak, akik a társadalom többségétől valamilyen tulajdonságukban eltérnek. A képviselő elmondta, hogy amikor betöltötte 18. életévét, felajánlottak a számára egy helyet egy speciális bentlakásos intézményben.
„Az ajánlatot meghallgattam, részletesen átolvastam a szerződést, amit a beköltözés esetén kötöttek volna velem. Szembesültem vele, hogy olyan korlátozásokat tartalmaz, amelyek nincsenek összefüggésben az állapotommal, de az alapvető emberi szabadságjogaimat érintenék. Ezért inkább nem fogadtam el az ajánlatot, és uniós képviselő lettem azért, hogy mások ne kényszerüljenek olyan döntési helyzetekbe, mint én annak idején. Legyen választásuk arról, hogyan éljék az életüket.”
A felszólalások során kiderült, hogy sok esetben valóban az alapvető emberi szabadságjogok kérdését kell feszegetni ahhoz, hogy egy-egy ember élethelyzete megváltozzon.
Megszólaltak olyanok, akik:
- nem vállalhatnak a képességeik szerinti munkát testi fogyatékosságuk miatt, holott az semmiben nem akadályozná az adott feladatkör ellátását
- kevesebb fizetést kapnak egy-egy elvégzett munkáért, mint azok, akik nem küzdenek semmilyen fizikailag látható hátránnyal
- Nem választhatják meg, milyen körülmények között és kivel éljenek, csak, mert fizikailag akadályozottak
- kiszorulnak a hagyományos oktatási rendszerből amiatt, mert szabadabban személyre szabottabban szeretnének tanulni, mint ahogy a központi elvárások diktálnák
- nem juthatnak egy perc szabadidőhöz sem miatt, mert ápolásra szoruló családtagjuk gondozásához nem kapnak semmilyen segítséget
- mentális betegséggel küzdenek, de sok esetben segítségkérés helyett ezt inkább titkolják, hogy ne kerüljenek hátrányba miatta
A rendezvény mindössze kétórás volt, mégis, minden résztvevő egyértelmű választ kaphatott a gyors helyzetkép felállítása után a konferencia címében feltett kérdésre: mennyire empatikus Magyarország. Langensiepen ígérete, miszerint mindent megtesz azért, hogy a most láthatatlan társadalmi csoportok végre láthatóvá váljanak, biztató; de kérdés, mennyit tehet egy (vagy néhány) képviselő az egyébként is lassan és nehézkesen működő európai bürokrácia megreformálásáért. Addig nekünk, akik itt élünk, marad az, ami eddig: naponta újra megküzdeni azokért az alapvető emberi jogokért, amelyek nem kérdés, hogy mindenkinek egyformán járnának, és amelyek a hétköznapokban sok esetben mégsem érvényesülnek.