Mostanában minden olyan bizonytalan. Jó érzés, ha akadhatnak dolgok, amik akkor is megtörténnek, ha a világ közben összeomlik. Mint például a kormány által szervezett békemenet Budapesten egy nagyobb nemzeti ünnepen, közvetlenül a választás előtt. A márciusi ifjakról fölösleges is megemlékezni, az már a múlt, nézzük inkább a fényes jövőt!
Amit szintén már megszokhattunk: a belvárosban kizárólag olyan buszok parkolhattak ezen a napon, amelyek rendelkeztek CÖF-parkolókártyával (Bruce Willis bármikor cserélné a világjegyét erre, mert mindenre jó!) Azok, akik a környéken laknak, néhány napra elbúcsúztak az autójuktól, és két kerülettel arrébb parkoltak le. Olyan szép idő van, ilyenkor nincs is jobb, mint egy kis séta! Hogy honnan volt ennyi buszra pénz most, amikor az átlag magyar honpolgár egyszerre csak tíz liter üzemanyaghoz juthat? Ezt a kisbuszt például az Európai Unió támogatta, bár valószínűleg maga sem tud róla:
Volt minden, amit a békemeneteken már megszokhattunk. Zászlók minden mennyiségben:
Csinos narancssárga és orbánviktoros kegészítők:
Lényegretörő transzparensek:
Nagyon lelkes résztvevők:
És olyanok is, akik mintha valahol máshol lettek volna legszívesebben:
De mégis, az eddig megszokott hangulat megváltozott. Több volt az aggodalmas arc, kevesebb a mosoly. Lehet békésdit játszani, persze. De most tényleg baj van. Olyan nagy baj, amit nem lehet megoldani egy kis zászlólengetéssel és narancssárga dzsekik viselésével. Ha mindazok, akik ma a békemeneten részt vettek, csak egy pillanatra kiléptek volna a tömegből a Nyugati pályaudvarnál, hogy odanyújtsanak egy szendvicset, egy kabátot, vagy csak egy kedves üzenetet azoknak, akik ott ültek néhány méterre, mert éppen most menekültek el az otthonukból ebbe a furcsa és idegen országba, akkor már lett volna valami értelme ennek az egésznek. Már ha a békemenet tényleg a békéről szólna.