Megalakult a Honvédelmi Minisztérium sportért felelős államtitkársága egy ünnepélyes ceremónia keretében. Ez azt jelenti, hogy a sportügyek mostantól a HM alá tartoznak. A frissen kinevezett államtitkár a Puskás Arénában tartott ünnepségen és sajtótájékoztatón ezekkel a szavakkal kezdte meg pályafutását új pozíciójában:
„Történelmileg is egészen egyedülálló, ahogy 2010 óta a magyar kormány és a miniszterelnök úr is támogatja a sportot, a szakmát és a létesítményfejlesztést. A magyar sport továbbra is stratégiai ágazat marad”.
Nem mondhatjuk, hogy ennek a lépésnek nincsenek az ókorig visszanyúló történelmi hagyományai. Vannak – csak épp ezek felettébb nyugtalanítóak mai szemmel nézve. Akkor, réges-régen a nagy sportversenyeken derült ki, kik a legerősebbek, leggyorsabbak, legügyesebbek, akiket aztán érdemes hadiesemények idején vezető pozícióba helyezni. Ma persze a logika már kicsit más. Szerencsére. Képzeljük csak el, mennyi ideig tudnánk tartani az országot, ha a felcsúti Puskás Akadémia kiválóságai védelmeznék – bár az is igaz, hogy legalább elfutni sem tudnának messzire. A Kinizsi Pálok, Toldi Miklósok ideje talán már lejárt. A sport játékká szelídült, a versenyzők és a szurkolók közös örömévé. De éppen ez az, amit az országunk vezetői mintha elfelejtettek volna.
A honvédelmi miniszter, Szalay-Bobrovnicky Kristóf, aki egy videóüzenettel képviseltette magát a rendezvényen, szavaival csak megerősítette, hogy ez a logika vezérelte a döntést. Hangsúlyozta, hogy a sport és a honvédség elválaszthatatlanul fonódik össze már a kezdetektől, és ugyanazok az erények szükségeltetnek mindkettőhöz: a kitartás, a hazaszeretet, a csapatszellem. „A sport, mint stratégiai ágazat célkitűzése – hangsúlyozta – , hogy a magyar sportnemzet egyúttal sportolónemzet is legyen.”
Ízlelgessük hát a kifejezést: „stratégiai ágazat”! Jobb, ha megszokjuk már most, hiszen sokat fogjuk még hallani egy-egy nehezen védhető döntés kapcsán.
Nyilván könnyebb lesz bizonyos forrásokat ide-oda csoportosítani egy minisztériumon belül, és a honvédelmi keretből még néhány stadiont építeni vagy bajnokságot szervezni. Jól fog hangzani az is, ha dicső haditettnek nevezhetünk majd egy-egy sporteseményt, és elsöprő győzelmekről szólhatnak majd a hírek, miközben minden más területen a perifériára szorul az ország Európán belül. A „megvédtük”, „legyőztük” szavak katonai egyenruhában egészen máshogy csengenek, mint stoplis cipőben vagy úszódresszben.
Ez az a logika, ami miatt egy egész világ előtt szégyenkeznünk kell, ha a sportdrukker honfitársaink megsértik, megalázzák egy másik ország sportolóit, miközben ők mindent megtesznek azért, hogy minőségi és fordulatos játékkal tegyenek érdekessé egy meccset vagy versenyt. A sport nem háború, nem vérre megy, hanem a kultúra fontos része. Ha valamit, hát ezt kellene közvetítenie egy igazán elhivatott államtitkárnak. De erre a jelek szerint még várnunk kell.