Január második hetében valahogy mindenki útnak indult Magyarországon. Persze ki ide, ki oda, a saját értékrendjének megfelelően és aszerint, hogy mit gondol a legfontosabbnak az ország jobbá tétele szempontjából.
Hat napon át tartott a Tudásmenet: egy maroknyi pedagógus és az őket támogatók gyalogoltak végig a fél országon, hogy felhívják a figyelmet a hazai oktatás reménytelen helyzetére. Miskolcról indultak, hétfőn, a Herman Ottó Gimnáziumból (ahol annak idején a „kockásinges” mozgalom kezdődött, az első országossá vált kiállás a tanszabadság mellett), és szombaton délután érkeztek meg a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium elé (ahonnan nemrég öt tanárt rúgtak ki, mert kiálltak a jogaikért). 180 kilométert tettek meg, minden délután lehetőséget adva egy-egy településen egy fórum keretében, hogy a helyi lakosokkal együtt leülve beszélgethessenek arról, mi a gond a magyar oktatásüggyel, és melyek lennének a legsürgősebb, legszükségesebb változások. Egyszerű emberek beszélgettek egyszerű emberekkel arról, hogy a helyzet minden, csak nem egyszerű. Tanárok szóltak olyanokhoz, akiknek a gyerekei nem jutnak megfelelő oktatáshoz úgy, hogy közben mindenki, szülő és pedagógus is erején felül küzd az egyre szűkülő lehetőségek csapdájában vergődve. A Tudásmenet amellett, hogy hatalmas szimbolikus ereje van, egy újfajta, közvetlenebb kapcsolat lehetőségét kínálja azok között, akik azt hiszik, egyedül vannak a gondjaikkal, a félelmeikkel. Nem csoda, hogy a hatodik nap végére már több ezres tömeg érkezett a Kölcsey elé. Ott és akkor egy kicsit mindenki úgy érezhette, hogy a többiek nem hagyják magára.
Eközben az ország sorsát szintén szívén viselő miniszterelnökünk magángépre pattant, hogy lerója tiszteletét a Vatikánban felravatalozott, nemrég elhunyt emeritus pápa, XVI. Benedek előtt. Az elnöki különgép, mint időgép, pillanatok alatt röppentette ki Orbán Viktort a nyomasztó jelenből (gazdasági válság, infláció, összeomló oktatás és egészségügy, visszatartott uniós támogatások) a boldog múltba, amikor még egy konzervatív szemléletű pápa tekintgetett szintén visszafelé, és amikor még minden sokkal egyszerűbb és érthetőbb volt. Egy olyan pillanatban, amikor tömegek kiabálják kórusban, hogy az ország jövője a tét, több, mint beszédes, ha a miniszterelnök elhagyja az országot, hogy visszafelé lépkedhessen kicsit. Bármi jó, csak hallgatni lehessen arról, ami van.
Miközben az égbekiáltó igazságtalanságok ellen szólaltak fel sokan, az igazságügyért felelős miniszter szintén egy kellemes időutazást tett Erdélyben, ahol, ahogy maga fogalmazta meg közösségi oldalán, székely vitézekkel és vitézasszonyokkal töltött el néhány napot. Megemlékezett, koszorúzott, járt Ábel nyomában a Hargitán, hagyományt őrzött: egyszóval csupa olyasmit tett, aminek különösebb köze nincs az ország pillanatnyi jogi berendezkedéséhez és az abban tapasztalható ellentmondásokhoz. Ha már nincs mit tenni, csináljunk úgy, mintha el sem telt volna száz év – ez lenne a haladás receptje?
Ez a hét világosan megmutatta, mi a helyzet. Amerre a kormányunk tart, az a múlt – de arra már nem vezet út. Ahová a Tudásmenet tart, az a jövő. Hogy milyen lesz, az pedig csak rajtunk múlik. Mert választott vezetőinkre nem számíthatunk.