A Kulturális és Innovációs Minisztérium a napokban felhívást tett közzé a közelgő Magyar Kultúra Napjával kapcsolatban. Január 22-én délutánra közös szavalásra invitál mindenkit az Országház elé, ahol Kölcsey Himnusz című verse megírásának 200. évfordulója alkalmából 200 gyermek – 100 magyarországi és 100 határon túli lakcímmel rendelkező – mondja el majd a költeményt (ahogy a felhívás fogalmaz: „nemzeti imádságunkat”) a lépcsőkön állva, Novák Katalin köztársasági elnökkel közösen. Ez lesz a hivatalos kultúranapi állami megemlékezés záró mozzanata.
A magyar nép emblematikus költeményének születését természetesen illik megünnepelni: de hogy hogyan lehet ezt méltó módon tenni, azon talán érdemes lenne elmélázni egy kicsit.
A programot szervező intézmény neve Kulturális és Innovációs Minisztérium: ebből a felületes szemlélő esetleg levonhat olyan következtetéseket, hogy a hagyományok ápolása mellett a kortárs kulturális élet ápolása, fejlesztése, támogatása is a hatáskörébe tartozik, sőt, ez tartozik csak igazán. Egy, a magyar kultúrát ünneplő rendezvénynek a modern színházról, irodalomról, képzőművészetről sokkal inkább szólnia kellene, mint a különféle hatalmi rendszerek által bebetonozott klisékről. A folytonosságról kellene szólnia, a fejlődésről, arról, hogy mennyire jól gazdálkodtunk azzal a nyelvi és kulturális munícióval, aminek az alapjait a reformkor teremtette meg. Ha mindezt figyelmen kívül hagyjuk, éppen azzal a törekvéssel megyünk szembe, ami többek között a Himnusz költőjének is legfőbb víziója volt.
Országunk mostani vezetésének – mint a huszadik század második felében felnőtt minden magyar állampolgárnak – valószínűleg örökre beégtek azok a lidércnyomásos epizódok, amikor esőben, fagyban, vagy éppen tűző napsütésben kellett dögunalmas ünnepségeken gépiesen bemagolt, nagyrészt érthetetlen szövegű verseket é dalokat előadniuk, vagy végighallgatniuk mások előadásában. Az alkalomhoz illő ruha soha nem passzolt az időjáráshoz, kényelmetlen volt a cipő, és mindig volt valaki, aki elájult: őt általában gondoskodó pedagógusok távolították el gyorsan a helyszínről és tették valahova félre, hogy ne zavarja az összképet. Úgy látszik, hogy a jelenlegi kormányzat tagjaiban nosztalgikus vágyakozás ébredt, mert máshogyan nehezen magyarázható, hogy a XXI. század elején, egy elméletileg szabad, demokratikus berendezkedésű, sőt, kifejezetten család- és gyerekbarát országban egy ennyire elavult, múltba révedő és a modern gyermekjogok szemszögéből nézve erősen megkérdőjelezhető módját választja az ünneplésnek.
Napjainkban gyerekeket politikai rendezvényen biodíszletként használni ciki. A határon túli gyerekeket ideutaztatni csak azért, hogy betanított szöveget szavaljanak, ezzel is bizonyítva, hogy a kormány csápjai kinyúlnak a környező országokba is, talán még ennél is kínosabb.
Azt pedig talán inkább hagyjuk is, mit szólna mindehhez Kölcsey, aki sodró erejű költeményében éppen egy elnyomás alól felszabaduló Magyarországért imádkozik.