Ónodi István egy igazán kiegyensúlyozott, sikeres ember. Szociális munkásként diplomázott, dolgozott az Utcafront Menedéknél, most az Üdvhadseregnél, ahol nemrég szakmai vezetőként kapott új pozíciót. Nemrég nősült. Senki nem mondaná meg róla, hogy drogfüggőként megjárta a poklot, és kis híján belehalt a szerhasználat következményeibe. De hogyan lesz egy szerhasználó hajléktalanból segítő szakember?
Ha valaki olyan környezetben nő fel, ahol érzelmi hiányok mutatkoznak, és van a családban addikció, az hajlamossá tehet a függőségre– kezd bele a történetbe István. – Hatan vagyunk testvérek, és a szüleink is szinte gyerekek voltak, amikor érkeztünk: anyám 16 évesen szült először, apám ekkor 18 éves volt, és alkoholista. Hiányzott az életemből a biztonság, és az, hogy értsem, mi miért történik velem. 35 éves koromig csak sodródtam: mindig elindultam egy kiszemelt irányba, aztán történt valami, megakadtam, és ez mindig újra lejátszódott, míg végül fel is adtam, és meg sem próbáltam a saját kezembe venni az életem. 16 évesen találkoztam először kábítószerrel. Az alkohol már 14 évesen megjelent az életemben, de nagyon rosszul voltam tőle, kis mennyiség is hamar kiütött. A droggal kiélesedett tudat és euforikus boldogságérzés jött, és utána mindenre emlékeztem. Stimulánsokat, partydrogokat fogyasztottam, eleinte havonta egyszer-kétszer, aztán hetente. Volt egy hosszú kapcsolatom, nyolc év, együtt is éltünk: a szakítás indított el a lejtőn végül. Úgy éreztem, hogy eldobtak, mert nem vagyok szerethető – amíg volt bennem szer, addig voltam valaki, de utána, mikor kiment a hatás, még mélyebb depresszió jött. A munka se ment úgy, mint azelőtt: szobafestő-mázoló képesítésem van, 98-ban végeztem, és utána ez lett a munkám.
A dizájnerdrogok megjelenése időben éppen egybeesett István szakításával, aki az új szerekkel új életmódot is kezdett.
Egy ideig dolgoztam, aztán mikor a függőségem felerősödött, akkor már nem voltam rá képes: elvesztettem az albérletemet is. – emlékszik vissza –. Aztán új munka, új albérlet, egy kicsit összeszedtem magam, de újra ugyanaz történt. És megint. Hiába próbálkoztam, ezek csak külsőségek voltak, bennem semmi nem változott, nem voltam se nyugodtabb, se boldogabb. A családommal is megromlott a viszonyom: elkezdtem átverni őket, lopni tőlük, bántani őket, sokszor már féltek tőlem és nem engedtek be, amit így utólag abszolút meg is értek. A végén már semmi más nem mozgatott, mint hogy valahonnan szerezzek gyorsan egy kis pénzt a következő adagra. Vagy elcsentem ezt-azt, és eladtam, vagy az öcsémmel, aki ugyanúgy szerhasználó, elmentünk alkalmi munkákra. Ő villanyórákat tekergetett vissza, kisebb karbantartások, szerelések, abból összejött néhány ezer forint, abból megvettük, amit kellett; az tartott, amíg tartott, aztán újra kezdődött az egész. Nyáron jó volt, elvoltam kint, bóklásztam, bejártam egész Budapestet: a stimulánsoktól napokig nem aludtam, csak mentem 4-5 napig. Volt, hogy anyuhoz be tudtam menni egy-két órára, adott egy tányér ételt, kimosta a ruhámat. Egy sporttáskával mászkáltam, abban volt az egész életem. Aztán kiváltottam egy egyéni vállalkozóit, bár nem volt lakásom, de a lakcímkártyámon szerepelt egy cím, ennyi elég volt hozzá. Onnantól kezdve csak számlázni kellett, és volt pénz. Parkokban aludtam. Néha sikerült elhitetnem a rokonaimmal, hogy megváltoztam, és akkor ideig-óráig befogadott valaki, de aztán mindig kiderült, hogy ugyanaz vagyok, és újra az utcán találtam magam. A végén már csak ez maradt, esetleg valami munkásszálló, ahol fizetni kellett éjszakánként az ágyért: koszos, büdös, bogaras tömegszállások.
István ekkorra már teljesen reményvesztetté vált, nem volt több ereje, hogy tegyen magáért. Egy véletlennek köszönheti, hogy megmenekült – de előbb el kellett jutnia a mélypontig, ami kis híján az életébe került.
A mélypont előtti időszak már elég ködös – meséli. – Szereztem valami alkalmi munkát, így pénzhez jutottam: ebből kifizettem egy szállón néhány éjszakát, a maradékból pedig cigit és cuccot vettem. De olyan anyaghoz jutottam, ami valami plusz vegyszerrel volt kezelve, és más hatást hozott, mint amit vártam: bepánikoltam, halálfélelmem lett tőle. Valahová elindultam, és összeestem egy buszmegállóban késő este. Reggel hétkor találtak meg, január közepén, mínusz tíz fok volt. Valaki mentőt hívott hozzám, bevittek a kórházba. Másnap délelőtt tértem magamhoz. Jött a doki: „Látom, magához tért!” „Igen” – mondtam – „úgyhogy kérném a papírjaimat és mennék is”. „Pihenjen még, várja meg az ebédet, egyen egy jót, majd utána!” Végül beleegyeztem. Feküdt mellettem egy idős bácsi, nyolcvan körül lehetett, össze-vissza volt törve a feje, és hallottam, hogy azt mondja a dokinak, hogy szeretne segítséget kérni, mert ő nem akarja így folytatni az életét, szeretné letenni az alkoholt. A doki elment, jött a nővér, és hozott a bácsinak egy papírt címmel és telefonszámmal. Rácsodálkoztam, hogy jé, ez ennyi, csak kérni kell, és segítenek? Akkor ezt én is megtehetném? Szóltam én is, és kaptam is egy nevet, egy címet és egy időpontot – az Utcafrontét egyébként, ami évekkel később a munkahelyem lett. Az időpont öt nappal későbbre szólt, de akkor már tudtam, hogy ha innen kimegyek, öt perc, és újra ugyanott tartok majd, ahol abbahagytam. Azért megpróbáltam: ebéd után elhagytam a kórházat, de a troliig se értem el, elkapott egy pánikroham. Felhívtam anyámat, hogy segítsen, épp a nővéremnél volt, odamentem, és könyörögtem nekik, hogy segítsenek, nem akarok már így élni, csináljunk valamit, hogy ennek vége legyen. Azt felelték, hogy nekem kell eldöntenem és tennem magamért. Erre teljesen kikeltem magamból, ordítani kezdtem, hogy „jó, akkor bemegyek a Nyírőbe!” Így is lett. Egy éjszakát a nővéremnél töltöttem, anyámat pedig megkértem, hogy reggel kísérjen el, hogy biztosan eljussak odáig. Arra emlékszem, hogy ott állnak fölöttem, kérdezgetnek, hogy miért jöttem be, és csak annyit tudtam üvölteni, hogy „Azért, mert kint megdöglök!” Kaptam egy rózsaszín tablettát, attól 10-15 perc után elkezdett minden kisimulni; aztán adtak többet is, kiporciózva, hogy vegyem be, ha rosszul vagyok, és másnap reggel menjek be nyolcra. A gyógyszerek közül egyet bevettem este, de a többit másnap visszavittem. Innen számítom a felépülésemet.
István ekkor már 35 éves volt, mégis valójában ekkor kezdődött el az élete.
Az első év egy nagyon megterhelő érzelmi munka volt. Szembesülnöm kellett vele, hogyan éltem addig, mit tettem a hozzám közel álló emberekkel. Folyamatosan jártam terápiára, és sokat segített, hogy tagja lettem több közösségnek is: önsegítő csoportba jártam, sportolni kezdtem, és lettek céljaim. Az első józan szülinapomon már tudtam, hogy minden megváltozott, és elindult egy érési folyamat. Volt mit behoznom, mert a személyiségem messze nem ott tartott, mint a kortársaimé.
Ahogy céljaim lettek, elkezdtem dolgozni értük. Annak idején félbehagytam az iskolát: ez nálunk családi mintázat, a szüleimnek és a testvéreimnek sem sikerült nyolc általánosnál többet elvégezniük. Én a fejembe vettem, hogy le fogok érettségizni, sőt, diplomám lesz, hogy szociális területen dolgozhassak segítő szakemberként. A középiskolában, ahová jártam, nagyon sok segítséget kaptam: cserébe azért, hogy foglalkozásokat vezetek a többieknek, az iskolát működtető alapítvány hozzájárult anyagilag, hogy az ELTE emelt szintű érettségi előkészítőjére járhassak. Jöttek a lehetőségek, és én végre észrevettem őket, és élni is tudtam velük. Ez önbizalmat adott a folytatáshoz is.
Maga a vágy, hogy én segítő szeretnék lenni, és a felépülési tapasztalatomat mások javára fordítanám, egy terápiás önsegítő csoporton jött a Nyírő addiktológiáján (négy évig voltam aztán a csoport vezetője). Az egyik tag behozott egy témát, ami iszonyat mélyre vitt, megfagyott a levegő: amikor egy felnőtt férfi a gyerekkorában átélt abúzusról beszélt, ott éreztem a korlátaimat (és magának a csoportnak a korlátait), hogy itt most én kevés vagyok. Akkor éreztem először azt, hogy mindenképpen tanulnom kell. Az önsegítésnél a segített és a segítő mindketten bevonódnak, a segítő nem kívülről nézi a helyzetet. A professzionális segítőnek objektívnek kell maradnia. Mikor ezt az objektivitást elkezdtem megtapasztalni, onnantól kezdtem szakemberként gondolkodni, viselkedni. Most már szociális munkás vagyok, az az identitásom erősebb, mint a felépülő.