Az elmúlt néhány hónapban gombamód szaporodnak a közösségi médiában azok az oldalak és csoportok, amelyeken pályaelhagyó pedagógusok osztják meg egymással tapasztalataikat. Sokan arról számolnak be, hogyan találtak új munkát teljesen más területen; mások még csak nézelődnek, tájékozódnak, kérdéseket tesznek fel. Miközben az iskolák pedagógusokat keresnek, a pedagógusok munkát, ez a két igény azonban egyre kevésbé találkozik. Amennyiben a státusztörvény bevezetésre kerül, egészen biztos, hogy az eddiginél is többen állnak fel és hagyják ott az oktatási intézményt, ahol eddig dolgoztak. De mivel kell szembenéznie annak a munkaerőpiacon, aki így dönt? Azok, akik azt mondják, hogy minden pedagógusnak egyszerre fel kellene mondania, vajon tisztában vannak vele, hogy az egyéni döntések mögött milyen motivációk, félelmek, régi berögződések vannak?
Ötvenes pályakezdők
Gyakran hallani, hogy egy pedagógus biztosan könnyen talál állást, hiszen jól kommunikál, összeszedett írásban és szóban is, jó csapatjátékos – melyik multicég ne szeretne ilyen munkatársat? A valóság az, hogy aki világéletében csak iskolában dolgozott, az más területeken pályakezdő, és „junior” előtaggal hirdetett pozícióra nem szívesen jelentkezik valaki ötvenegynéhány évesen. A hosszú távú karrierépítés, a szamárlétra, amit a multik kínálnak, ennyi idősen nem biztos, hogy kecsegtető perspektíva, és az sem, hogy szinte elvárt 4-5 évente egy váltás, hogy az önéletrajzba minél több dolog kerülhessen a „munkatapasztalat” rubrikába.
A másik lehetőség a kreatív szellemi munka. Ennek az egyik hátulütője, hogy ha valaki érvényesülni szeretne ezen a területen, valóban kreatívnak kell lennie – a hazai pedagógusképzés épp nem azokat részesíti előnyben, akik ilyenek, így a pályaelhagyók jelentős része nem felel meg ennek az elvárásnak. A másik, hogy a fizetések ezen a területen hatalmas szórást mutatnak: kapcsolatrendszer és kezdeményezőkészség híján nem nagyon lehet kifogni olyan állást, ahol többet fizetnek egy épp csak a helyét kereső munkatársnak, mint egy iskolában.
Egyszerre túlképzett és alulképzett
Sokan számolnak be arról a közösségi felületeken, hogy azokra a könnyebb fizikai vagy irodai munkákra, amelyek elfogadhatóan fizetnek, és illenének is hozzájuk, azért nem veszik fel őket, mert túl sok diplomájuk van. Röpködnek a jótanácsok a kommentekben: „Egy diplomát mindenképp vallj be, hogy bizonyítani tudd, hogy normális helyen dolgoztál az elmúlt 15 évben, de a többit titkold el, mert nem vesznek fel sehova!” Mások arról számolnak be, hogy azért hagyták ott egy-két hónap után a munkát, amiért korábban annyit küzdöttek, mert munkatársak előítéletekkel fogadták őket, mikor kiderült a pedagógus múltjuk. Mindenkinek vannak rossz iskolai élményei gyerekkorából, és ezek felszínre törnek, ha hirtelen fordított hatalmi helyzet áll elő: itt egy tanár, aki most ügyetlen, kiszolgáltatott, ismerkedik a helyzettel, és a munkatársak támogatására, segítségére szorul. Így az új munkahelyen kezdő egykori pedagógusok gyakran a gyerekkori traumák miatti bosszú céltáblájaként végzik.
A szabadság felelősséggel jár
Valós lehetőség a pályaelhagyók számára, hogy saját vállalkozásba kezdjenek. Mivel az oktatási rendszer úgy működik, ahogy, egyre nagyobb igény lesz magántanárokra, akik segítenek a gyerekeknek megtanulni azt, amit az iskolában lehetetlen. A magánórák ára lassan, de biztosan csúszik egyre feljebb. Jó lehetőség főleg a reáltárgyakban képzetteknek az is, hogy óraadó vállalkozóként vállalnak munkát egy-egy magánintézményben: mivel a tanárhiány országos probléma, hamarosan akár a többszörösét is elkérhetik korábbi óradíjuknak egy-egy érettségiztetésért vagy érettségi-előkészítő kurzusért, és az intézményeknek nem lesz más választásuk, mint kifizetni, ha továbbra is a megszokott szolgáltatásokat szeretnék nyújtani a hozzájuk járó diákoknak. Csakhogy aki világéletében alkalmazottként dolgozott, annak nem könnyű nézőpontot váltania, és vállalkozókén gondolkodni. Sokakat megrémít az ezzel járó felelősség, az, hogy mennyi mindent kell nyomon követni, milyen adóterheket kell kifizetni, és hogy nincs fix bevétel, csak jobb és rosszabb hónapok. A kérdés, hogy a szabadságvágy vagy az ismeretlentől való félelem erősebb-e; úgy tűnik, gyakran az utóbbi győz.
Nyelvtudás
A munkaerőpiacra kikerülve sokan most szembesülnek vele, hogy az annak idején megszerzett „megúszós” nyelvvizsga nem volt jó döntés, és hosszú távon jobban megérte volna rendesen megtanulni egy-két nyelvet. A harminc éve nem beszélt orosz, a három hónap alatt megszerezhető, „csak a diplomához kell” eszperantó és lovári csak arra jó, hogy az ember beleírja az önéletrajzába, aztán az állásinterjún ne tudjon válaszolni az első angolul, németül vagy spanyolul feltett kérdésre. A fiatalabb generáció itt is előnyben van, hiszen a mai harmincasok nagy részére szinte ragadt az angol a filmekkel és popslágerekkel, de aki a rendszerváltás előtt vagy alatt járt iskolába, annak csak akkor van piacképes nyelvtudása, ha ennek fontosságát a szülei időben felismerték, vagy ha szerencséje volt időt tölteni idegen nyelvi környezetben vagy nemzetközi összetételű társaságban. Persze egy nyelvet meg lehet tanulni bármikor, de ehhez idő, energia és pénz kell – ezek pedig egy éppen állást keresőnek ritkán állnak rendelkezésére.
Eközben országszerte nő a pedagógushiány, az állásokat kínáló portálok tele vannak hirdetésekkel, amelyekben tanítókat, tanárokat, óvodapedagógusokat keresnek. „Természettudomány-bármely” szakos tanár; „részmunkaidőben, óraadóként is”; ezek nyilvánvaló segélykiáltások egy összeomló rendszer romjai alól. Sok pedagógus néhány hónapnyi máshol próbálkozás után végül úgy dönt, hogy jobb híján elfogad ezek közül a lehetőségek közül egyet, és marad a pályán, vagy visszatér oda. Így viszont hozzájárul a nyilvánvalóan rosszul működő, gyerekeket és tanárokat is felőrlő rendszer fennmaradásához.