Elhunyt Kristóf Attila a Magyar Nemzet legrégibb munkatársa. Hetvenhét éves volt, 1960 óta dolgozott a Nemzetnél.
Évekig ültem az íróasztalánál – a történetét majd elmondom – A ház című regényét úgy dedikálta nekem, mint „íróasztalom örökös használójának”. A dátum szintén a múlt ködébe vész, 1988 februárjában történt mindez, a villogó neonfénnyel megvilágított, koszos szobánkban, a New York Palota második emeletén, ott, ahol most az elnöki lakosztály terpeszkedik egy luxusszállóban.
Az „örökös használat” nem tartott túl soká. Alig pár hónap után a mi 214-es legendás szobánk szétesett, jött a rendszerváltás és kiderült, sok mindent másként gondolunk. Annyira, hogy
előbb csak egy szobában nem fértünk meg, aztán hamarosan egy szerkesztőségben sem.
Attila az új MDF kormány elszánt híve lett, s ennek megfelelő lapot képzelt el, mi meg néhányan másként gondoltuk. Kinek volt igaza, azt ma már nem olyan nagyon egyszerű megmondani. Néha eszembe ötlött, hogy ha összeakadnánk Attilával valahol, akkor meg tudnánk-e beszélni?
Mindenesetre, akkor, a kilencvenes évek elején nem tudtuk, s nekünk el kellett jönni közös lapunktól a régi Magyar Nemzettől. Barátaim egy részének lelkében ez máig nem gyógyuló sebet hagyott, és még velem is vagy 20 évig előfordult, ha váratlanul megkérdezték hol dolgozom, akkor a Nemzettel feleltem. Ami pedig alig 6 év volt lassan 30 éves pályámon.
De micsoda hat év.
És micsoda kollegák.
A 214-es szoba volt a miénk a Lenin körút 9-11-ben, a New York Palotában, ahol a bejáratnál rögtön a szovjet hadsereg lapját felidéző márványtábla köszönti az érkezőt.
A másodikon, a lépcsővel szemben nagy, kopott ajtó, éppen Berkes Erzsi jön be rajta, mind a két kezében cekker, mire én udvariasan megkérdem: Segítsek becsukni az ajtót?
„Ugyan gyakornok, hagyja csak, majd becsapom a farkammal”
– feleli és tényleg becsapja, bár nem a farkával, hanem a lábával rúgja be.
A folyosón kopott fotelek, füstszag és a sarokban egy tévé. Aztán egy faliújság, rajta a szerkesztőbizottság aznapi értékelése és a dolgozók teljesítménye. (A legtöbbet írók erős versenyben vannak, Császár-Nagy László és Kertész Péter küzd általában az elsőségért. Egy kolleganő, aki a felét, harmadát sem hozta össze egy hónapban, egyszer odaírta a neve mellé: Igaz, hogy kevés, de egy hetet beteg voltam.)
Aztán, ha megfordulunk és megyünk végre a 214-es felé, még útba ejtjük a titkárságot, ahol megkapjuk az újságjainkat, a postánkat, szomorúan megállapítjuk, hogy itt még mindig nagy a büdös és végre beballagunk a 214-esbe.
Hat íróasztal van itt összetolva és még egy kicsiny írógépasztal háttal a falnak tolva.
Szép sorban úgy ülünk, hogy
- doktor Boros István,
- doktor Javorniczky István,
- doktor Császár-Nagy László,
- Baróti András,
- Kertész Péter – baráti körben Öreg néven közismert – ,
- Kristóf Attila
- és a macskaasztalnál szerény személyem.
Kivéve, ha Kristóf Attila éppen Csopakon ír könyvet, ami szerencsére gyakran előfordul, mert akkor odaülhetek a nagyok közé, a helyére. Így aztán fél évig egészen komoly napilapos újságírónak érezhetem magam. Kis megingás, ha leküldenek a nyomdába, ahol még kézzel szedik ólomba a címeket és a vicemettőr teljesen komoly arccal kérdezi tőlem:
“Szerkesztő úr! Nem baj, hogy csúsztunk egy durschlust?”
A szerkesztőségbe azért jár az ember, hogy kibeszélgesse magát a kollégáival, elintézzen néhány sürgős, lehetőleg interurbán, telefont és leszervezze magának a sofőrt, aki esetleg riportútra viszi, de még inkább nyaralni.
Aztán ott az a történet, amikor együtt mennek valahova riportra a szereplők, a Csaszi felvesz az út során három anyagot, Péter egész nap lót-fut és jegyzeteket gyárt, ebből is lesz két rész, Boros Pisti viszont nem beszél senkivel, nem kérdez semmit – és még ebből is riport lesz.
Attila másként dolgozik. Ő ha készen van a legújabb regényével, amely gyakran krimi, akkor visszatér, és a rovatvezető szertartásosan szétosztja köztünk Attila fizetését. Ugyanis azokban az időkben senkinek, úgy látszik, nem tűnik fel, ha egy munkatárs hónapokig be sem teszi a lábát – regényt ír –, ám Attila van annyira becsületes, hogy a vonatkozó fizetését nem veszi fel, az a miénk, mi dolgoztunk érte.
Attila nagy sorozatokat ír. Szabályosan beépül gyilkossági nyomozók közé és hetekig-hónapokig együtt él velük, hogy valami nagy ügy leleplezését megírhassa. Kiszáll egy gyárba, ahol sorra beszél egy brigád minden tagjával. Hétköznapi történetek sorából bontakozik ki
a kádári mindennapok világa.
Néha ketten maradunk a poros szobában, amelynek nagy nevezetessége, hogy egyszer az erkélyéről kizuhant egy vörös zászló, éppen karácsony napján, s a körút forgatagában agyonütött egy szerencsétlen arra járót. Persze, nem írhattuk meg, hogy vörös zászló zuhant ki. Mert az mégis, hogy vette volna ki magát.
Szóval, ülünk kettesben Attilával, és én nagyon büszke vagyok rá, hogy egy ilyen komoly ember egyáltalán szóba áll velem. Lassan ránk sötétedik és csak beszélgetünk, beszélgetünk. Azokban az években kevés dolog történt egy szerkesztőségben. Nem kellett kapkodni. Volt idő. Mesél a regényeiről, aztán a csuka fogásának nehézségeiről. Szóba kerül a nővére, Agota Kristof, akit akkoriban ér el éppen a világhír. Megvitatjuk, hogy mi a fontosabb, a hír vagy a szépen megmunkált mondatok.
És persze napról napra előjönnek a régi történetek a Fekete Maliburól, amely egy végeérhetetlen sorozat lehetett, Ruffy Péterrel és Baróti Gézával írták közösen. Évekkel később is olyan lelkesen meséltek róla, hogy egyszer már nem bírtam tovább, és az Országgyűlési Könyvtárban kikértem a régi példányokat.
Egy másik világ, amikor jó tollú, értelmes, becsületes emberek küzdenek azzal, hogy
a kádári Magyarországon nincsenek hírek, nincs belpolitika.
Viták pedig hogy lennének már. És mégis, valahogy tudósítani kell a mindennapokról, az életről.
Aztán ránk csapott a már emlegetett rendszerváltás. És az útjaink szétváltak. Akkor talán valamennyien túl komolyan vettük azt, ami történik. Talán azt is hittük, sok minden most végre rajtunk múlik. Egy új világ kezdődött.
Zaklatott és izgatott, ahol a sajtó egyik járható útjának a politikához való túlzott odasimulás tűnt. Kétségtelen, akadt, akinek bejött.
Teltek-múltak az évek. Egyre több minden választott el már minket, és talán ritkábban került szóba, mi az, ami mégis összeköt. Például az a közös múlt, ott a 214-esben.
Attila elégedett volt-e az új helyzetével, nem tudom. Akár lehetett is volna. De az biztos, hiába a taktikai győzelmek sora, soha nem érezte magát olyan megelégedettnek, mint azokban az elmúlt, nehéz években. Amikor még együtt. Írt persze továbbra is. Például a kételyeiről, egyre többet.
S hogy életművéből mi marad meg, azt én nem tudom.
Dési János