Ez a történet nem Hóman Bálintról szól. Nem arról a politikusról, aki tevékenyen részt vett a magyarországi zsidótörvények előkészítésében, meghozatalában és végrehajtásában. Nem arról a politikusról, akinek
szégyenteljes múltja ellenére most állami támogatással szobrot kívánnak állítani.
Nem arról a népbíróság által elítéltről, akinek emlékművéhez még a Navracsics Tibor vezette igazságügyi minisztérium 15 millió forint támogatást adott. (Utódjától, Trócsányi Lászlótól pedig csak annyi tellett, hogy egy szolid ejnye-ejnye jellegű nyilatkozatot eresztett meg, de semmi több.)
Ez az írás inkább arról szól, hamár a mai magyar minisztériumok mindenképpen a Horthy-korszak politikusainak kívánnak szobrot állítani, akkor keressenek legalább erre méltóbb személyt.
Ha az igazságügyi minisztérium feltétlenül ércbe akar öntetni egy minisztert, esetleg előállhatott volna azzal az ötlettel, hogy
Lázár Andornak állítsanak szobrot.
Ha valaki kettőjük közül megérdemli, akkor az nem Hóman, hanem sokkal inkább Lázár.
Lázár példa lehet arra, hogy egy konzervatív liberális, aki hosszú ideig hűségesen szolgálta már a Gömbös-kormányt, miként próbál ellenállni azoknak az embertelen jogszabályoknak a meghozatalánál, amelyek végülis – kétségtelenül, erős német közreműködéssel – sokszázezer magyar állampolgár halálát okozták.
(Kép: dka.oszk.hu)
Amíg Hóman a zsidótörvények szorgalmazója volt, Lázár Andor igazságügyi miniszterként ezeknek próbált ellenállni. Ám nem tudta politikus társait, így az akkori miniszterelnököt Darányi Kálmánt sem meggyőzni arról, hogy a tervezett zsidótörvény ellentétes a hagyományos konzervatív-liberális jogelvekkel, a polgári jogegyenlőséggel. Mivel nem volt hajlandó a véleményét megváltoztatva a nevét adni a törvénytervezethez, benyújtotta lemondását, amit a miniszterelnök és a kormányzó is elfogadott. Itt jegyezzük meg, hogy éppen
Hóman kultuszminiszter volt az, aki felszólította a távozásra, majd beterjesztette a törvényt.
Lázár később szemben állt a mind szélsőségesebb Imrédy Béla politikájával is, publicistaként még jó darabig kiállt az általa oly fontosnak – és Hóman által megvetendőnek – tartott polgári jogegyenlőség mellett.
Lázár pályája is nyilván ellentmondásos – de kitűnő példája annak, hogy a Horthy korszakban is maradt még vezető politikusnak is némi választási lehetősége is. Ha más nem, a lemondás.
Igaz, Lázár politikai támadások sorát volt ezután kénytelen elviselni.
Most csak, hogy két, a korra jellemzőt említünk. A nyilaspárti Budinszky László – aki aztán Szálasi igazságügyminisztere lesz – például azzal vádolta 1942-ben Lázárt, hogy azért fogadtatott el egy olyan jogszabályt, amely szerint az ügyvédjelöltek nem helyettesíthetik az ügyvédeket a felsőbíróságok előtt, hogy ezzel „közvetve szintén a zsidóság érdekét szolgálja, mert most, amikor kilátás van arra, hogy mégis csak kiesnek a zsidó ügyvédek, azzal állnak elő, hogy kérem,, ügyvédhiány van, nincs elegendő ügyvéd”.
Vagy, amikor arról esett szó, hogy új büntető törvénykönyvet kell készíteni, „amely büntetőjogi kódex kiirtja a liberális, kapitalista, zsidó jogrendszernek itt maradt csökevényeit” – akkor a magyar parlament első nyilas képviselője, Meskó Zoltán csak annyit mondott, hogy jó, de „ne Lázár Andor csinálja”.
1945-ig a Hómanok szerencsecsillaga világított, Hóman maga még a nyilas parlamenttel együtt – azzal közösséget vállalva – Sopronig menekült, talán bízva a csodafegyverben, a német győzelemben.
Lázár Andor kegyvesztett lett, félreállították – s az már a magyar történelem szörnyű igazságtalansága, hogy a Rákosi-korszakban
kitelepítették, munkájától megfosztották, ahelyett, hogy elismerték volna kétségtelen történelmi érdemeit.
Eljátszhatnánk a gondolattal, mi lett volna, ha sokkal inkább Lázár Andorok működtek volna a magyar közéletben, s nem Hóman Bálintok. De a történelem kerekét – fájdalom – még mi sem tudjuk visszaforgatni.
Ám azon most is van értelme morfondírozni, mi lenne , ha nem a gyilkosok értelmi, érzelmi támogatói, a Hómanok kapnának közpénzből itt szobrot, hanem azok – mint Lázár Andor –, akik mégiscsak
megpróbáltak valamit megmenteni az ország megtépázott becsületéből.
Ez még egyelőre nem a múlt. Az előjelek persze nem jók. De ne adjuk fel. Lehet, hogy egy szép napon Trócsányi László mai igazságügyi miniszter kezébe kerül elődje életrajza, és ha máshonnan nem is, de onnan megérti, hogy néha nehéz döntéseket kell hozni.
Ráadásul ez még csak nem is olyan nehéz. A pénz megvan. Rendeljen belőle szobrot Lázár Andornak.
Dési János