- A magyar miniszterelnök újabb kerítést építene a déli határra
- Pedig nincs, akit ez megállítson: nincs menekültinvázió.
- De még lehet, nem véletlenül fenyegeti a vízummentesség megtagadásával a törököket.
- Mindenkinek az az érdeke, hogy működjön az egyezmény.
- Kivéve persze Orbán Viktort.
- Aki azon dolgozik, hogy megfúrja az EU-török megállapodást.
Hogy jutottunk eddig, és mi történik valójában?
Először is. Orbán legnagyobb problémája az, hogy nincsenek menekültek/migránsok/gazdasági bevándorlók. Magyarországra ugyan soha nem is akartak jönni, senki nem akarta elvenni a magyarok munkáját, de ezt néhány millió magyar választó választó egyszerűen nem hiszi el.
Viszont még nekik is nehéz lesz elmagyarázni, hogy valakik elveszik a munkájukat, ha egyszerűen nincsenek valakik. A magyar-szerb határkerítésnél jelenleg havonta fognak el annyi Nyugat-Európába igyekvő közel-keletit, mint amennyit februárban és márciusban naponta fogtak, és már az is visszaesés volt a tavaly nyári-őszi állapotokhoz képest.
A márciusi EU-török megállapodás azonban Orbán bánatára gyakorlatilag lezárta a Balkánon átvezető migrációs ösvényt. Pont akkor, amikor népszavazásra tűzte ki a bevándorolt milliók elosztásának ügyét, illetve inkább kampányt indított a Magyarországra “telepítésük” ellen (részben a korábbi politikájának folytatásként, részben a vasárnapi boltzár, Kubatov-féle kopaszok botrányára válaszolva.)
Azonban nincs invázió, még a látszatát is nehéz fenntartani.
Legfeljebb a propagandában létezik. De hiába hangzik el, íródik le a fideszes agitpropkákban (beleértve, amit közmédiának csúfolnak) nap mint nap, hogy
- Európát megtámadták,
- ostrom alatt áll,
- meg akarják hódítani,
- özönlenek a bevándorlók,
ha ez nem igaz. És mert nem igaz, meg sem lehet mutatni. És ha nem lehet róla képet adni, akkor nehéz lesz meggyőzni még a drámai képek iránt igen, az írott szöveg és az adatok iránt kevésbé fogékony választókat is.
Így nehéz lesz mozgósítani a történelmi nevezett, ámde teljesen tétnélküli szavazásra októberben. Hiszen még a kormánynyalonc, álcivil CÖF is attól tette függővé az új Békemenetet, ha
ha drámai migrációs helyzet alakul ki, azaz sokkal több és agresszíven megnyilvánuló migráns jelenik meg.
De nem jelenik. Egyelőre nem.
Hát mi lesz így a részvétellel? Hiszen azok a milliók, akik meg vannak győződve a kormány idegenellenes uszításának igazáról, se biztos, hogy elmennek szavazni, ha nem érzik úgy, hogy a veszély közvetlen, akut és őket is fenyegeti.
Tenni kell tehát valamit.
Orbánnak két választása volt:
- szerveztet egy komoly, több tíz ember halálával járó terrorista merényletet valamelyik európai nagyvárosban (például Budapesten), amit nem is kell rákenni az ISIS-re, magukra fogják az vállalni önként.
- intéz néhány 100 ezer bevándorolni vágyót.
Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy az utóbbit választotta. (Az előbbivel azért le lehet bukni, és az nagyon kínos volna.)
Törökországban például ott élnek táborokban néhány millióan, kézenfekvő volna onnan szerezni, hogy azután megjelenjenek a kerítés előtt, fáradtan a Balkánon való átkeléstől, éhesen, dühösen, veszítenivaló nélkül, ezért agresszíven.
Tudjuk tehát, hogy
- Törökországban milliószámra vannak menekültek,
- akiknek a kilátástalanság elől Európába való menekülését az EU-török megállapodás állította meg,
- az Erdogan-féle török állam nem emberi jogi megfontolásokból, hanem gazdasági és politikai előnyökért cserébe tette, amit tett.
Ha tehát sikerülne megmérgezni az EU-török viszonyt, akkor könnyen lehet, hogy Erdogan beváltaná fenyegetését, és végképp ellehetetlenítené a szíriai menekültek életét, egyszersmind kinyitná Törökország nyugati határát.
A júliusi puccs, amelyet Erdogan vaskézzel vert le, valamint kiterjedt tisztogatásba fogott utána, már csaknem végképp tönkretette az ankarai és a brüsszeli vezetés viszonyát. Utóbbiak azonban visszafogták magukat, mivel nem kívántak még egy, a tavalyihoz hasonló helyzetet előidézni.
Orbán viszont éppen ezt akarja. Ez kellene neki egyfelől a népszavazási eredményhez, másfelől európai váteszi-autoritási szerepének megerősítéséhez.
De hogyan tudná a folyamatot katalizálni?
Erdogan a menekültek ott tartásáért (hivatalosan: ellátásukért) az EU-tagállamoktól egyrészt pénzt kapott, valamint a török vízummentesség ígéretét. A pénzre Orbánnak nincs befolyása, a vízummentességgel viszont már lehetne valamit kezdeni.
A török külügyminiszter a hónap elején jelentette be, hogy
Ankara visszaléphet az Európába irányuló tömeges bevándorlást korlátozó alkutól, amennyiben az EU nem teszi lehetővé a vízummentes beutazást a török állampolgároknak.
Erre Tusk tanács és Junkers bizottsági elnök is reagált, miszerint tartható az ígéret, ami elég bátor dolog volt, hiszen érzékeny témákban, külpolitikai kérdésekben az EU külügyminisztereinek együttdöntésére van szükség, azaz egyetlen tagállam is megvétózhatja a török vízummentességet.
És Orbán meg is üzente, hogy ő meg fogja vétózni.
Mással nem magyarázható ugyanis, hogy még Rio de Janeiróban nyilatkozott úgy egy Sao Paoló-i lapnak, hogy
az európai országok nem tudják betartani Törökországnak tett ígéretüket a vízumkényszer eltörlésére vonatkozóan.
Ezt nehéz másként értelmezni, mint hogy Orbán saját álláspontját tulajdonította az európai országoknak, ami nem is hazugság, mert egy vétó után az már összeurópai, uniós álláspont volna.
A diplomácia virágnyelvén Ankarába üzent tehát.
Ezután az EU vezetői igyekeztek megnyugtatni a törököket, hogy a Külügyminiszteri Tanács nem külpolitikai döntésként (ahol a tagállamoknak vétójoga van), hanem egyszerű döntésként fogja kezelni az ügyet, ahol már elég a minősített többség is.
Azért Ankara magához rendelte Szijjártó külügyminisztert, hogy tájékozódjon, Orbánnak miféle konkrét elképzelései vannak a vétótól, mert az Erdogan-rezsimnek ugyanolyan fontos a vízummentesség, mint az Unió számára a menekültügy. Ha nem fontosabb: a hanyatló Nyugatra való utazással, az ottani pénzkeresés ígéretével tudják maguk mögött tartani az anatóliai szegény támogatóikat.
Orbán a visegrádi találkozón is minden bizonnyal is lobbizott a közös vétóért, de senki nem állt mellé. (Erre abból lehet következtetni, hogy a találkozó után egy szót se ejtettek róla. A többiek azért nem, mert nem tették magukévá az ügyet, Orbán meg azért nem, mert nem akarta magáról elárulni, hogy egyedül maradt.)
Pedig a találkozóra is úgy ment el, hogy előtte virágnyelven közölte az álláspontját:
Mindent, ami a biztonságunkat szolgálja, azt meg kell adni a törököknek, ami viszont nem szolgálja az európai biztonságot, abban a kérdésben nem kell velük egyezséget kötni.
Tehát: pénz igen, vízummentesség nem. Igen nehéz ezt másként dekódolni.
Mert szerinte a török turisták/munkavállakók is bevándorlók, tehát terroristák vagy potenciális terroristák, akik jönnek élősködni a szociális rendszeren és elveszik a munkánkat is. Arabok vagy törökök, neki mindegy, ezt meg kell akadályozni.
De támogatók hiányában már csak egyetlen lehetősége maradt: ha Erdogan elkezdi leöldösni a puccsistákat vagy a vélt puccsistákat – azaz visszaállítja a halálbüntetést.
Szijjártó ankarai útját a sajt általában úgy láttatta, hogy Orbán gesztust tett a török kormánynak, hiszen európai külügyminiszter a puccs óta először ment el hozzájuk. (Szerzőnk is így látta: Szijjártó behajolt Ankarának.)
De ez nem egy gyönyörű barátság kezdete volt, hanem sokkal inkább – legalábbis egyelőre – a vége.
Szó sem esett a két ország közötti remek kapcsolatok ilyenkor szokásos szóvirágairól. Szijjártó az ankarai rezsim stabilitásának szükségességét hangoztatta (mintha valaki támadta volna: de se az EU, se az USA nem állt a puccs és a puccsisták mellé), viszont semmi, egy hang se az Európához tartozásról, meg a vízummentességről.
Amivel Szijjártó azt mondta: mindenki hagyja békén Erdoganékat, otthon azt csinálnak, amit akarnak. Ha például bevezetik a halálbüntetést, hát bevezetik. Az ő dolguk.
Ha bevezetnék, akkor az uniós országok többsége elutasítaná a vízummentességet. Mert addig OK, hogy bebörtönzik az ellenzéket, de ha már le is öldösik őket, akkor ne akarjanak már velünk üzletelni. Ez nagyon szenzitív ügy.
Innen nézve talán márthető, miért nyilatkozott úgy a a már idézett brazil interjúban Orbán, hogy
a halálbüntetés esetleges alkalmazása letérítené az unióba vezető útról az eurázsiai országot.
Mert hát neki személyesen mi baja ezzel az üggyel? A választók között népszerű, nem véletlenül mondta tavaly májusban, hogy
beszélni kell róla.
Emlékezzünk csak, milyen érzékeny az Unió erre az ügyre: amikor Orbán tavaly májusban lebegtette a kérdést, ideküldték a néppárti vezetőket, hogy közöljék Orbánnal, ezt azonnal hagyja abba. A halálbüntetésnek Nyugat-Európában is van jelentős támogatottsága, ha ezt kampánytémává emelik, ha felkerül az asztalra, akkor rövidesen semmi nem tartja vissza Európát sem a visszaállítástól, majd a nyilvános, tévén közvetített akasztásoktól,
a véres barbarizmus eljövetelétől.
Abban konszenzus van Európában, hogy ezt ne. És ha Erdogan visszaállítja, akkor nemcsak a csatlakozási tárgyalások szakadnak meg, hanem a vízummentességnek is lőttek.
Ezt viszont Erdogan sem akarja, ezért lebegteti a kérdést, de nem sieti el.
Orbán viszont azzal nyerne, ha a törökök elköteleznék magukat a halálbüntetés mellett, azzal megszakadnának a tárgyalások a vízummentességről, Ankara meg a görög szigetekre (és így az EU-ra) öntené a szíriai menekülteket.
De pillanatnyilag mindenkinek az az érdeke, hogy a megállapodás működjön: Ankarának és Brüsszelnek is. Csak Orbánnak nem. Neki az kellene, hogy menekültek tíz- és százezrei jelenjenek meg balkáni úton.
Egyelőre úgy tűnik, nem fognak. Ankarának fontos a vízumügy, amíg az végképp kútba nem esik, addig nem váltja be a fenyegetését (egyiket sem).
Orbán azért addig is építi az újabb kerítését. Mert azzal is a cselekvő kormány látszatát tudja kelteni. Másfelől viszont még akármi is történhet.
Egy olyan háborúra készül, amit csak ő, meg a neki szolgáló propagandisták vizionálnak. Mindenki más az elkerülésén dolgozik.