A Momentum sokkal inkább tűnik Orbán ifjú tanítványainak, akik a nemzeti érzést kizárólag a fociból/sportból képesek levezetni. Egyéb hasonlóságok is akadnak, miközben az ifjú titánok egészen eredetinek érzik magukat. Pedig csak a kanálban a mélyedést találták fel.
Soproni Tamás, a Momentum Mozgalom alelnöke igyekszik megmagyarázni, mit is ért újsütetű pártja a „pozitív nemzetkép” kifejezés alatt. Az írás nem sokban tér el a Momentum eddigi, az olimpiai kampánytól független megszólalásaitól: igyekszik ütni balra és jobbra egyaránt, miközben középen állva, idealistára tágult pupillákkal mondja a semmit. Ebből nehéz lesz programot faragni – már ha akarnak egyáltalán.
De szaladjunk végig a tanulságos szövegen.
Mindenek előtt egy plasztikus példán keresztül igyekszik Soproni elmagyarázni nekünk, mi is az a nemzeti érzés. Természetesen futball-élménnyel gazdagodunk, hisz hol is lehetne intenzívebben megélni a nemzeti összetartozást, mint a lelátókon. Ilyenkor még a rasszizmus is háttérbe kerül, ha együtt köszönthetjük Puskás Öcsit. „A kapu mögötti szektorokban, ahol a bevett rigmusok között a cigányozás sem ritka, ezúttal bőrszíntől függetlenül egymásba kapaszkodva, párás szemekkel éltette mindenki a legendát.” – így Soproni. Az emlék felidézésétől meghatódott Soproni könnybe lábadt ujjak írja: „nem a gyűlölet, hanem a szeretet tartotta össze a tömeget”.
Gondolhatnánk: nem is kell más ide a pozitív nemzetképhez, mint még több stadion. Esetleg olimpia, ahol egymás vállán zokoghatunk a Himnuszt hallgatva/énekelve.
Nem ez volt a Fidesz legfőbb érve az olimpiarendezés mellett? Így már jogos a kérdés: minek kellett megfúrni a nemzetet szeretetben egyesítő sportünnepet?
De egy hirtelen bakugrással már a rendszerváltás környékén találjuk magunkat az alelnöki dolgozatban. Itt Soproni felfedezi, hogy a jobboldal igyekszik kisajátítani a nemzeti jelképeket. Ám a baj még nagyobb: „mindig másokkal szemben határozták meg a nemzetet”. Tényleg? Eszünkbe ötlik a korábbi foci-kép, ahol – utolsó ismereteink szerint – erős negatív emóciókat szokott táplálni a kedves szórakozni vágyó közönség az ellenfél csapatával szemben. De lám, ez momentusnak is beugrik: a focimeccseken általában a románokkal … szemben kéne éreznünk, hogy magyarok vagyunk.” Akkor most mégse nem jó a foci? A fene se érti ezt. A Fidesszel tehát az a baj, hogy kisajátít és ellenség-képet kreál.
A baloldal bűne pedig, hogy: „mintha a hideg rázta volna már őket a nemzet szótól is, a szimbólumoktól meg aztán pláne irtóztak.” Eszünk ágában sincs megvédeni senkit, de azért egy hidegrázós pillanatot, vagy az irtózás egy megnyilvánulását igazán felidézhette volna Soproni. Így ugyanis nem más ez a textus, mint a szokásos Fidesz-blabla visszaöklendezése. Olyannyira, hogy a mai baloldalt lényegében orbáni terminológiát használva „modernizált elvtársaknak” nevezi. Eredeti és fair. Gratulálunk.
Majd azt veti a bal szemére, hogy nem használják a turult és az Árpád-sávot – pedig mily szép jelképei azok is a szent magyarságnak.
Javasoljuk, Soproni olvasson kicsinyét a háború előtti magyar közéletről, aztán majd eldönti, kivel akar szimbólum-rokonságba keveredni.
De végül megtudjuk azt is, mi is az a nemzet. Hát egy nagy nagy család. Ajvé! Hogy erre eddig senki nem gondolt! Micsoda szellem! Micsoda eredetiség! Csak állva tudunk tapsolni, avagy hanyatt esve.
A következő, ostobácska példák után megtudjuk azt is: „Magyarországnak nyernie kell”. Az biztos! Nagyok is merünk lenni, nagyot is merünk álmodni, úgyhogy nyerünk is egy nagyot.
Majd a megszerzett nyereményt el is osztjuk nemzetünk tagjai között – már ha Sopronin múlik. „A siker nem egy elemzői statisztika, hanem egy közös élmény. A sikerért nem a baloldal, nem a jobboldal tesz, hanem mi, magyarok, közös erővel.” Mit is szokott mondani Orbán az állítólagos gazdasági sikerekről: nem a kormány, hanem a magyar emberek sikere ez, vagyis aki ezt kritizálja, a magyar embereket támadja. Egyet ért, kedves Soproni úr?
Persze egy fess momentumosnak nem csak ez a fontos, hanem az elfogadás is. Hogy minden magyar, bárhogy is éli meg magyar identitását, attól még magyar. Majd rákanyarodunk a Momentum szép új világára, ahol magyar magyarnak nem farkasa, sőt, „ahol a pártok vezetői egy színpadon tudják ünnepelni a nemzetet.” Hogy ez a Kánaán mikor, avagy miként és mitől fog eljönni, az nem derül ki a dolgozatból. Nem szokott. Momentuméknál nem szokás apróságokkal bíbelődni, nagy álmokat apró pénzre váltani, megvalósíthatósággal törődni.
Félre értés ne essék: magunk is igen várjuk azt a pillanatot, amikor bárány és oroszlán együtt hál – és a barinak nincsenek rossz álmai. Szépeket mondani azonban a politikában több, mint kevés. Sikerült alaposan kiismernünk azokat, akik végighazudják a kampányt, miként azokat is, akik nem is fáradnak a programírással. Sokba van nekünk ez a tudás. Szívesen látnánk, ha konkrét elképzeléseik is lennének, nem csak ábrándképük.