“A mi sörünk, a Midnight Express a Dry Stout kategóriában ért el harmadik helyezést – pedig tavaly 44 országból több mint kétezer sört neveztek. A sör tehát bizonyára megfelel a legigényesebb nemzetközi elvárásoknak is. (Közben én is megkóstoltam: megfelel.)”

Van nekem egy régi megátalkodott cimborám, nem láttam mondjuk húsz éve, de még csak nem is hallottam felőle. Úgy hívják, Ali Rawech Szami, aki a ritka hangzású neve ellenére nem migráns, vagy csak annyira az, mint mi mindnyájan. Félig jemeni, félig magyar, de ennek semmi jelentősége.

Ali barátunk elégedetten szemléli sörét

 

Csecsszopó gyermekkorában – lehetett olyan 21, rögtön a katonaság után – egymás mellett ültünk a régi, liberális Magyar Hírlap nagy Macintosh tördelőgépei előtt, a deszkben. Röhögve újságolja: emlékszel, hogy nekünk közös fiókunk volt? Nem, nem emlékszem, annyi minden kihullott azóta már a fejemből, például fogak. De, de, az volt – mondja. És tudod, mit tartottunk benne? Nem, nem tudom, a Nemzeti Bank aranykészletét?

Egy üveg unikumot és három kupicát. Az első kettőt saját, nemes céljainkra, a harmadikat, hogy bárkit megvendégelhessünk, aki megtisztel bennünket a szocialista (kapitalista, liberális, mikor hogy) munkaverseny hevében.

 

Elkerültünk ezer éve attól a Magyar Hírlaptól, de eltávolodtunk a mai magyar sajtótól is. Másutt is érhetnek minket kellemetlenségek, miért ragaszkodnánk ehhez az idejétmúlt, velejéig romlott közeghez, amit valaha naivul, lelkesen imádtunk. Nyomdaszag? Piha, rákkeltő, bűzhödt lápvidék. Korrupt, potrohos laptulajdonosok? Eszetlen, gerinctelen munkatársak, bibliai szegénység? Sújtson másokat, hetediziglen.

Ali 18 évet lehúzott a közben rohamosan elrohadó magyar sajtóban, 18 elvesztegetett év (kivéve az unikumot), aztán beiratkozott a közgázra, elvégezte, a saját lábára állt, megnősült, satöbbi. Nyitott egy sörfőzdét. Valahol olvastam már róla, mert mindenféle díjakat nyertek a sörei, biztosan beletanult.

És most itt vagyok a József körúton, a sörre szomjas, finom kajákra éhes tudósítói siserahad közepében, talán egy-két pofát ismerek látásból, régről. A többi néma csend. Persze, ellenszenvesek, fiatalok, buták, sőt primitívek. Kivéve Alit, aki úgy mosolyog, mintha most derült volna ki, hogy mégis ő nyerte az Oscar-díjat, csak a Warren Beatty előszörre eltévesztette. Iszonyú büszke a díjnyertes kézműves söreire, és bár én már rég áttértem a száraz fehér fröccsre, lehet is benne valami.

Egy tavalyi újságban például azt olvastam, igen nagy címbetűk alatt, hogy „Magyar sör még nem kapott ekkora nemzetközi elismerést”, satöbbi, és most megint idézni fogok, mert az csekélyebb szellemi erőfeszítéssel jár:

„Egy néhány hónapja működő budapesti sörfőzde, a HopTop Brewery elhozta a bronzérmet Európa legnagyobb sörversenyén.” (A cikk tavaly novemberi, de mit sem veszített aktualitásából. Van tovább is: „Nagyon sok munka van benne, napi 12-16 óra – mondja Ali Rawech Szami, a HopTop Brewery tulajdonosa. Így vált lehetségessé – és talán némi szerencse is kellett hozzá –, hogy harmadik helyen végezhetett az egyik sörünk a European Beer Star elnevezésű sörversenyen, ami a legjelentősebb nemzetközi megmérettetés ebben a műfajban. És mi voltunk az első magyarok, akiket díjaztak ezen a 2004 óta létező versenyen.

A mi sörünk, a Midnight Express a Dry Stout kategóriában ért el harmadik helyezést – pedig tavaly 44 országból több mint kétezer sört neveztek. A sör tehát bizonyára megfelel a legigényesebb nemzetközi elvárásoknak is. (Közben én is megkóstoltam: megfelel.)

Nagyjából eddig tartott az idézet. Nem vagyok szakember, de a Guinnesst szeretem, és ez a Midnájt izé majdnem pont olyan. Ahogy a profik mondanák: igazi, hamisítatlan fekete sör, bársonyos, krémes habbal. Hidegen a pörkölt, kávés, füstös illatok, ízek jellemzik, és ahogy lassan enged fel a hidegségéből, úgy jönnek elő a csokoládés ízek.

Na, na, füstös illatok, kimegyek a körúti sörözőből a kis mellékutcába bagózni. Ali, aki ugyan már nem dohányzik, kijön velem hátra, nyakában mindenféle zörgő érmek – megint díjakat kaptak a sörei, erősíti a nyakizmait a sok pléhplecsni.

Iszonyú lelkes, menjünk ki Kőbányára, a sörfőzdéjükbe, csapjunk egy murit, hívjunk más haverokat is – hát jó, hamarosan megyünk, lassan úgyis kitavaszodik.

Addig is örülök Alinak, végre egy ember – igaz, ismerek még rajta kívül másokat is, de persze csak keveseket –, aki megszabadult a napisajtó egyre undokabb világából, és valami értelmes dologra adta a fejét. Valami olyasmire, ami állandó vigyorgásra készteti. Azt hiszem, irigylem, vagy inkább csak drukkolok neki. Aztán majd iszunk erre is.

 

Tardos János