Kezdő és haladó diktátorok örök receptje: végy egy ellenséget, okold minden bajért, legitimáld minden lépésed az ellene való, gigászi harccal, minden ellenfeled az ő ügynöke. Így menti meg nemzetét Soros György és Fetullah Güllen a demokráciától.

Több tízezer ember vesztette el az állását, ezrek kerültek börtönbe – mindehhez csak annyi kellett, hogy a hatalom azt mondja rájuk: Güllen emberei. Természetesen Budapest nem Ankara. Még. A magyar miniszterelnök elvetette a prezidenciális berendezkedést – szemben török kollégájával, aki épp most csinál magából egyszemélyi vezetőt – értsd: diktátort. A mi kedves vezetőnk látszólag letett a halálbüntetés visszaállításáról, szemben Erdogannal, aki kitartóan harcol érte. Utóbbit persze nem kényszeríti semmire Brüsszel. Már. Törökország a jelek szerint le is tett az EU-joz történő csatlakozásról, helyette új barátokat keres Moszkvában. Ankara egyre megbízhatatlanabb NATO-szövetséges. Szorosan követi e szégyenlistán Budapest.

Nagyon nehéz nem észre venni a két vezető – Erdogan és Orbán – párhuzamos mozgását. És ha ennyi a közös a két autokratában, az általuk használt recept is azonos kell, hogy legyen. Az is. A központi ellenség: az idegen földön – a sátáni Amerikában – élő hazánk fia, aki nemzete ellen tör, minden követ megmozgat, hogy a választott, demokratikus hatalmat megdöntse, világösszeesküvést sző népe ellen, direkt sátáni gonoszságból. Az ellene kényszerítő erejű összefogás kovácsolja egybe a nemzetet – már persze azt a részét, amelyik támogatja a hatalmat, így kiérdemli a nemzethez tartozás jogát. Mindenki más ellenséges ügynök, aláírt a gonosznak, aki… A lózungpolitizálás helyi sablonjait mindenki szabadon beillesztheti.

Soros György és Fetullah Gülen egy és ugyan az. Kreált, perszonalizált ellenség, akivel a hatalom bármilyen lépését igyekszik legitimálni.

Néhány illusztráció, mennyire azonos e két személy:

Budapest nem Ankara. Még.