Nemhogy kétharmadot, de háromnegyedes többséget szerezne a Fidesz egy mai választáson – népszerűsége, támogatottsága az aktív választók között nem csak töretlen, de emelkedő is. Eközben az ellenzék legnagyobb kihívása a parlamenti küszöd átugrása.
A Republikon Intézet legújabb közvélemény-kutatása hibahatáron belüli, de az elmúlt hónapokat nézve trend szerű emelkedést jelez a Fidesz támogatottságában az aktív szavazók között. A választáson részvételüket biztosra ígérő szavazók több mint fele, 54 százaléka a Fideszre adná ma a szavazatát. Az évek óta legerősebb ellenzéki párt, a Jobbik ebben a körben 15, az MSZP 12 százalékot tudhat a magáénak. Az összes többi formáció – DK, Együtt, LMP, Párbeszéd, MoMa, Liberálisok, Momentum (reméljük nem hagytunk ki senkit – ám ha mégis, az se nagy gond) – alulról vagy felülről nyaldossák a bejutási küszöböt. Többségük igencsak alulról.
Összegezve: nemhogy kormányváltásra nincs esély, de egy remekül szereplő ellenzék már arra is büszke lehet, ha Orbán háromnegyedes többségét meg tudja akadályozni. De erre sem fogadnánk komoly tétben.
A bal-ellenzéki pártok viselkedése e fenti tételből viszonylag könnyen megérthető: minthogy a Fidesz legyőzésére semmi esély, így hát a közvetlen konkurenciát kell a víz alá nyomni, tőlük kell szavazatokat elhalászni. Így kerül át az ellenzéki politizálás súlypontja a rutinszerű kormánykritikákról az azonos oldalon állók ekézésére. A kicsik – LMP-től Momentumig – a teljes politikai elit leváltásáról beszélnek. Könnyű lefordítani ezt, hisz a regnáló kormány leváltásának szándéka az ellenzékiség a priori ismérve. Vagyis a mondat sokkal inkább az MSZP-DK tengely ellehetetlenítését, szavazóik elcsábítását jelenti.
A Demokratikus Koalícióval érdemben foglalkozni felesleges. A Gyurcsány Ferenc személyére épülő szekta 5-8 százalék között oszcilláló támogatottsága soha nem nőhet meg szignifikánsan. Erre garancia épp vezérük személye. Gyurcsány feltétel nélküli imádata – amely a DK-tagság alapfeltétele – épp annyira intenzív és feltételt nem ismerő, mint gyűlölete. Csak épp az előbbiek számossága töredéke az utóbbi érzést dédelgetőknek.
A szocik látványos, lényegében 2008 óta tartó lassú agóniáját sem érdemes sokáig boncolgatni. Saját politikai mocsarukból képtelenek kitörni. Ha valaki mégis megpróbálná, azt a többiek üzembiztosan visszarántják. Épp ahogy legutóbb Botka Lászlóval tették. (Botka kinyírásának nem is Tarjányi Péter és szocialista barátainak akciója a legjellemzőbb. Sokkal inkább az az inkompetencia, amely a tejhatalommal felruházott miniszterelnök-jelölt minden követelése, hisztije és őrjöngése ellenére sem paterolta ki időben a pártból a közös akarat elárulóit.) Mindennek ellenére annyit érdemes feljegyezni: a szocialisták épp annyira lefelé rúgnak, mint a kicsit a – még – fölöttük lévő MSZP-be. Amikor arról beszélnek a szocialista politikusok, mennyire nem akarják a kis, új formációk leváltani a Fideszt, ezért gyengítik külön indulásukkal az ellenzéki esélyeket, valójában csak Orbán-ellenes szavazókat szeretnének magukhoz csábítgatni.
Mindez persze végtelenül logikus és pragmatikus. A probléma csupán annyi: akinek nem szimpatikus a Fidesz, aki Orbán elzavarására vágyna/szavazna, annak messze nem elégíti ki politikai vágyait az, hogy egy végtelenül gyenge mezőnyben a legerősebb ellenzéki pártot jelöljön ki.
Akikkel egyáltalán nem törődnek e fent említett, ellenzéki pártok, azok az Orbán-ellenes, de egykor jó lelkiismerettel a Fideszre szavazók és a bizonytalanok széles tábora. Számukra nincs mondanivaló, nincs valós ígéret. Ez is érthető: új szavazók megszólítása mindenki részéről komoly szellemi és szervezési munka eredménye lehet csak. Az ellenzék jelenlegi helyzetében mindössze arra képes, hogy meglévő szavazóit próbálja újraosztani.
Ameddig ebből a helyzetből senki nem lesz képes kitörni, felülemelkedni saját és a többiek árnyékán, addig még viccnek is gyenge a kormányváltás ígérete.