- A keresztény Európának már két önjelölt bástyája is van Keleten;
- Az EU-nak meg kell barátkoznia azzal, hogy egy ideig nacionalistákkal lakik társbérletben;
- Orbán és Kurz puszipajtások, vagy nem is?
A lengyel vezetők veszedelmes szellemet engedtek ki a palackból, és aki tudni akarja, merre tart az ország, az nézze meg a felvételeket a szombati, varsói szélsőséges tüntetésről. A felvonulók a “fehér hatalom” jelképeit vitték, azt kiabálták: “Sieg Heil!”, “Ku Klux Klan”. Ezek a jelenetek nem csupán a lengyel liberális demokráciát, hanem az EU stabilitását és jólétét is fenyegetik. Ez a véleménye a világhírű lengyel történésznek, Jan T. Grossnak, akit a jedwabnei antiszemita mészárlásról írott könyvéért a mai Lengyelország ki akar átkozni. A Princetoni Egyetem tanára úgy gondolja, hogy a fasizmus újraélédésének vagyunk tanúi. Ám ez cseppet sem meglepő, amióta a Jog és Igazságosság van hatalmon. Mellesleg a párt elnevezését orwellinek tartja, hiszen a PiS folyamatosan megszegi a törvényt, az alkotmányos előírásokat és azon van, hogy ellenőrzése alá vonja a bíróságokat. Lépésről lépésre lebontja a parlamenti demokráciát, hogy eltakarítson mindent Kaczynski személyes hatalmának útjából.
A nyerő téma a migráció volt, a köztévé is csak ezt szajkózza. Mármint, hogy főleg a muzulmán menekültek a lengyel életmódot, az ország identitását veszélyeztetik, meg hogy félteni kell a szuverenitást az uniótól. Továbbá hogy Lengyelország a kereszténység, a keresztény Európa védőbástyája. A szombati demonstrációval egyidőben Kaczynski arról beszélt, hogy a lengyeleknek saját magától kell megmenteniük a “beteg Európát”. A mai, agresszív idegengyűlölet eredetileg a zsidók ellen irányult a nacionalisták részéről. A II. világháború 6 millió zsidó áldozatának a fele lengyel volt, és további kétmillió lengyel vesztette életét a német megszállás során. Hány halott kell még, hogy a vezetők megtanulják: a szó és az eszme képes ölni?
Az unió jelenleg két kihívással szembesül: miként reagáljon, amikor egykori szocialista országok a liberális demokráciától a tekintélyelvű nacionalizmus felé fordulnak, illetve miként kapjon új erőre, de anélkül, hogy a vezető német szerep elfogadhatatlan hegemóniába csapjon át? Ami az előbbit illeti, Keleten az orosz revansizmust és az újjáéledő magyar és lengyel nacionalizmust látni, vagyis a történelem bosszúszomjasan tér vissza. De a kérdés a régi: mi lesz itt, európai Németország, vagy német Európa? Varsóban két éve kérlelhetetlenül nacionalista kormány van hatalmon. Lebontja a nyílt társadalmat, a jövőtől a múlt felé fordult. Az unió nem tudta megakadályozni, hogy Kaczynski ne ássa alá a bíróságok és a sajtó függetlenségét. A nacionalizmusnak mindig ellenségre van szüksége, és ha éppen Putyin nincs kéznél, akkor Varsó Németországra osztja ezt a szerepet. Most pl. a „nemzeti méltóság” nevében előszedte a történelmi kártérítés ügyét. Azon kívül a nacionalizmus könnyen sodródik idegengyűlöletbe. Az eredményt látni lehetett a szombati tömegfelvonuláson, amelyet fasiszta gonosztevők uraltak.
De a PiS mellett ott van Orbán Viktor is, aki elsőként ítélte el, amiért Nyugat-Európa ragaszkodik a liberális demokráciához. Hatalmát a fékek és ellensúlyok lebontásával terjesztette ki. Mind Kaczynski, mind a magyar vezető a menekültválság örvén igyekszik tekintélyuralmi pályára állítani Csehországot és Szlovákiát. Nyugati fővárosokban már hangosan mondogatják, hogy történelmi hiba volt az unió keleti bővítése. Magyarországon nemigen van olyan közberuházás, amelyet részben ne az EU finanszírozna. Ugyanez igaz Lengyelországra is. A magyar és a lengyel vezetés mégis gúnyolódik az unió demokratikus és jogállami elkötelezettségén.
Válaszként Brüsszelben, Párizsban és Berlinben az fogalmazódik meg, hogy el kell zárni a pénzcsapot olyan kormányok esetében, amelyek elfojtják az ellenzéket, szembemennek az Európai Bíróság ítéletével, és nem hajlandók megosztani a migránsválság terheit. Csakhogy aligha ez a megoldás, mert lehet, hogy a két ország hajlandó megfizetni az illiberalizmus árát. Azon kívül ha nem vették volna fel őket az EU-ba, akkor az káoszhoz vezetett volna és Oroszország oldalára állította volna mindkettőt. Most ugyanez a veszély áll fenn, ha kitolják őket a partvonalra. Ezért az uniónak valószínűleg meg kell tanulnia, hogy egy darabig nacionalistákkal éljen együtt. A németek kapcsán pedig az lehet mondani, hogy a brit távozás után alighanem még dominánsabbnak látszanak, mint jelenleg. Épp ezért fontos, hogy igazi partnerség legyen Berlin és Párizs között.
Magyarországon Orbán Viktor hatalomra jutása óta menedékre találtak a nemzetközi radikális erők vezető személyiségei.Ezt mutatja be a német közszolgálati tévé félórás összeállítása. A riport szerint aki másként gondolkodik, vagy másként néz ki, azt nem látja szívesen a magyar politikus, az ország az ilyenek előtt bezárkózik. A miniszterelnök etnikailag tiszta országot akar, ugyanakkor grasszál a jobboldali szemléletmód. Aki nem áll be a sorba, az ellenség. Újságokat zárnak be, szidják az EU-t, lejáratják a civil szervezeteket. Soros Györgyből pedig ellenségkép lett, mert támogatja a demokratikus intézményeket és a liberális értékeket.
Ugyanakkor jó ideje Budapesten él a svéd Daniel Friberg, akit odahaza a többi közt testi sértésért és uszításért ítéltek el. Magyarországról zavartalanul terjeszti eszméit, szervezi a radikálisok világméretű hálózatát. Nálunk ideológiai otthonra lelt, miközben üzletembernek adja ki magát. Hogy mennyire magabiztos, az kiderül abból, hogy a stáb elkísérhette az amerikai Charlottesville-be, a szélsőségesek ottani demonstrációjára, amely egy ellentüntető halálával végződött. A férfi együttműködik a tengerentúli alt-right mozgalommal, amelynek egyik prominens figurája nem is titkolta, hogy fasizmust igyekszik szexin eladni. Ám közben Orbán Viktor nemzetközi nyomás alá került, így kénytelen volt kiutasítani a legexponáltabb szélsőjobbosokat. Az összeállítás azzal zárul, hogy a magyar miniszterelnök folyamatosan próbálja odébb tolni a szándékait korlátozó határokat. Ám ami az országban folyik, az nem összekapcsol, hanem elválaszt. Gyűlöletet kelt és kirekeszt, az unió azonban lebecsüli a veszélyt.
Orbán Viktor és a leendő osztrák kancellár jó megértik egymást, pl. a migráció ügyében. Ily módon akár egy új hatalmi tömb is kiakakulhatna, csak ne lenne ez a bizalmatlanság, hiszen Ausztria szorosan összefonódik Németországgal. Kurz a választási kampány során kizárólag szépet és jót mondott Orbánról. Majd a győzelem után felvetődött, hogy Bécs lehetne a vezető az új Habsburg-birodalomban, benne a V4-ekkel. Úgy tudni, hogy a magyar és az osztrák politikus szinte nap mint nap beszélnek egymással telefonon. A Visegrádi Csoport oda van az Ausztriában végbement fordulattól. Mráz Ágoston Sámuel csupán a kvóták és Paks ügyében lát lehetséges ellentétet Budapest és az osztrákok között. Ám Orbán úgy kalkulál, hogy számíthat Kurzra. De már azt is nagy szónak tartja, hogy megszűnt az ellenséges viszony az osztrákokkal.
Támogatást vár partnerétől a kétsebességes Európa tervével szemben is, miután az már kiállt Merkel és Macron koncepciója ellen. Ám éppen a mélyebb integráció az egyik téma, ami miatt Magyarország és Lengyelország a leginkább bizalmatlan. A visegrádiak nem akarnak menekülteket befogadni, Ausztria viszont célállamként az elosztást szorgalmazza. De a kvóták a V4-ek szemében máris a nemzeti hatáskör gyengítését jelentik. Ugyanakkor keleten azt osztrákokról történelmi okokból is úgy gondolják, hogy a németekhez kötődnek. Olyannyira, hogy Ausztria nem sokkal ezelőttig német tartománynak számított Orbán számára. Ami megint csak felveti, hogy mennyire lehet bízni a szomszédos államban, illetve új vezetőjének elvi szilárdásában. Hiszen liberálisként indult, persze annak idején az volt a magyar politikus is. Vagyis Kurz aligha a megfelelő ember a Habsburg-birodalom reinkarnációjához.
Ausztriának a politikában semmiféle közös pontja nincs a visegrádi országokkal. Ezt hangsúlyozza vitacikkében egy osztrák szakértő. Stefan Brocza szerint nagyon is eltérnek a nettó befizető Bécs, illetve az unió támogatásoktól erősen függő szomszédos államok érdekei. Már az alapok újraelosztásáról folyó vita is tanúsítja, hogy nem is jutnak közös nevezőre. Mert aki a GDP 3-5 %-ának megfelelő pénzt kap Brüsszeltől és erre a segítségre 2020 után is igényt tart, az nem tud összhangot találni az osztrák féllel. Azon felül a V4-ek NATO-tagok, míg Ausztria semleges. Tévedés azt hinni, hogy a migráció közös elhárításának ügye el tudja fedni ezeket a különbségeket. Ausztriának inkább ott kellene partnereket keresnie uniós törekvéseihez, ahol megvannak a közös érdekek és értékek. Ehhez a földrajzi közelség egymaga nem elegendő. Szóval inkább a svédeknél és a finneknél kellene ez ügyben kereskedni. Továbbá nem lehet megkerülni Németországot és Olaszországot. Amúgy nem sok minden köti össze a visegrádi államokat sem.
Egy osztrák író szerint nem szabad hozzászokni ahhoz, hogy több szomszédos országban is végzetes módon leépítik a demokráciát, mert ha belenyugszunk, az lopakodó méreg. Martin Pollack ezt emelte ki, amikor pár napja Postdamban átvette a Német-Lengyel Társaság Párbeszéd-díját. A kitüntetett, aki Burgenlandban, a magyar-szlovén határ közelében lakik, fontosnak nevezte, hogy támogassák a barátokat, tanúsítsanak aktív szolidaritást irántuk. Mert ma már a csalódás váltotta fel a Kelet-Európához fűzött 89-es reményeket. A földrészen, de azon kívül is, reakciós, liberális, nacionalista visszacsapást látni, amely megsemmisítéssel fenyegeti a rendszerváltás vívmányait. A kontinens keleti felén, főleg a magyaroknál és a lengyeleknél, különösen termékeny talajra hull az liberális-ellenesség, valamint a populizmussal társuló nacionalizmus magja. Fordulatra nem lehet számítani, éppen ellenkezőleg, egyre gyorsabbnak és radikálisabbnak tűnik a liberális demokrácia meggyengítése.
Másutt is sürgetik az erős kéz, az erős állam, az erős Führer színrelépését. Putyin és Erdogan megmutatta, hogyan kell ezt csinálni. Módszerük iskolát teremt. A menekültválság és a terror csak felerősíti a demokrácia lepusztulását. Magyarország nagy léptekkel halad afelé, hogy szembeforduljon a liberális Európával, a civileket odahaza pedig az oldalvonalra szorítsa. Ugyanakkor utánozni való, ahogyan a civil társadalom a lengyeleknél ellenáll. És külföldön nem lehet vállvonogatva tudomásul venni, hogy a határ másik oldalán felszámolják a demokráciát.
A brit politikát alapjaiban változatja meg a populizmus, pedig az országnak elvileg immunisnak kellett volna lennie a jelenséggel szemben, mégis áldozatul esik annak. A demokrácia mélyen gyökerezik, ezzel együtt hatalmába keríti a populizmus, amely azt hiszi, hogy az országot két, egymással kibékíthetetlen ellentétben lévő osztályra lehet tagolni: a népre és a hatalmasokra. A népről azt állítják, hogy az egységes akaratot testesít meg. Az elitről feltételezik, hogy fondorlatos és korrupt, amely ügyesen használja ki a bíróságokat, a sajtót és a pártokat – az emberek rovására.
A brit politikusok persze valószínűleg civilizáltabb képet nyújtanak, mint Orbán vagy Trump, de a magyar vezető olyan ország élén áll, amelyen nyomot hagyott a szocializmus, az amerikai elnök kezét viszont megkötik a fékek és ellensúlyok. Nagy-Britanniát azért kerítette hatalmába a populista vírus, mert az ország a legerősebb eszközt választotta a populizmus kínálatából: a népszavazást. Következményként fejre állt a mindennapi politika, kevésbé láthatóan pedig zajlik az alkotmányos (populista) forradalom. De a kilépéstől azok szenvednek majd a legtöbbet, akik megszavazták a Brexitet. A nagy haszonélvező viszont Corbyn lesz, aki mindig is populista volt. Vagyis hosszú időbe telik majd, amíg a brit politika visszatér a normális kerékvágásba.