Valószínűleg a miniszterelnök sem gondolta, hogy ennyire gyorsan valóra válik, amit unos-untalan hangoztat, hogy ti. idegen hordák állnak készenlétben és csak arra várnak, hogy ráronthassanak kis hazánkra.
Azzal az icipici különbséggel, hogy ezúttal
a világsajtó küldte el legjobb osztagait Magyarországra,
mert első kézből kívánt beszámolni arról, mennyire fogékony a magyar lakosság az illiberális demokráciára, a folyamatos beetetésre a hatalom propaganda gépezete részéről. Hát, az egyik felére semmiképpen, függetlenül a kétharmadtól, de tudjuk, ennek mi volt a trükkje.
Az érdeklődés már előzetesen akkora volt a választás iránt, hogy a földkerekség talán legbefolyásosabb újságja, a New York Times április 8. előtt is vezércikkben foglalkozott a magyar helyzettel. A konzervatív francia Le Figaro, amely Magyarországról nagyjából minden szökőévben ír, elküldte emberét, olyannyira, hogy az végigülte már Orbán Viktor székesfehérvári kampányzáróját és tágra nyílt pupillákkal hallgatta a sódert. De pl. a New York Times két tudósítót menesztett a nem éppen közismert Siklósnagyfalura, A Zürcher Zeitung Ásotthalmon azt mérte fel, miként előzte a Fidesz jobbról a Jobbikot. Mások a többi közt Hódmezővásárhelyen, Miskolcon és Debrecenben igyekeztek közelről megismerkedni a magyar mikrokozmosszal. Persze a roham mögött az is meghúzódott, hogy hátha beválik a hódmezővásárhelyi recept, azaz az ellenzék összefogásával esetleg országosan is meg lehet verni a lejtős pályán induló Fideszt, akkor pedig az egész földrészen megtorpanhat a populista nyomulás.
De ez még mind semmi volt ahhoz képest, ami azután jött, hogy megszületett az eredmény. Vezércikkben értékelte a fejleményeket
- a Financial Times,
- a The Times,
- az Independent,
- a Wall Street Journal,
- a Frankfurter Rundschau
- és a Die Presse.
Ezek között akad konzervatív, liberális, baloldali, de a hangvétel szempontjából teljesen mindegy, hogy melyiket nézzük: valamennyi lesújtó bizonyítványt állított ki az orbáni rezsimről. És aligha azért, mert ők is Soros zsebében vannak. Egyöntetűen borítékolták, hogy sötét idők jönnek a hazai ellenzékre, a sajtóra, a civilekre és a CEU-ra. De nem tartják jobbnak Európa közeljövőjét sem.
A jobboldali Die Welt egyenesen az unió orbanizálódásának veszélyéről cikkezett.
Bár ezzel a konzervatív liberális Die Presse nem értett egyet, mondván, hogy a miniszterelnök kakas ugyan a saját szemétdombján, de befolyása azzal arányosan gyengül, ahogyan távolodunk a Lajtától. Brüsszelben pedig már éppenséggel a nulla felé tendál.
Némiképp másként látja a helyzetet a konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung, amely ugyan felsorolta a rendszer összes gyalázatos vonását, ám ezzel együtt úgy ítélte meg, hogy Orbán erős mandátumot kapott. Csak az a kérdés, hogy mihez, hiszen egyetlen választási vitában nem vett részt, semmilyen ígéretet nem tett, programot nem hozott nyilvánosságra. Csak migráncsozott, igaz, azt ezerrel. Úgy hogy nagyjából biankó csekket állított ki neki hozzávetőleg 2,5 millió támogatója. Viszont velük ellentétben, ahogy az előző bekezdésben olvasni: a nagy nemzetközi orgánumok nagy találati pontossággal belőtték, hogy mire lehet számítani a következő négy évben. Igaz, ők nem a magyar közmédiából tájékozódnak.
Orbánnak egy feltétel nélküli pártfogója akadt: Tibor Fischer, 56-os szülők Angliában született gyermeke, aki jó nevű író a szigetországban és még azokból az időkből ismeri a Kárpát-medence géniuszát, amikor az a rendszerváltás tájékán Oxfordban igyekezett közelebbről megismerkedni a civil társadalom működésével. (Most hagyjuk, hogy kinek az ösztöndíjával, mindenkinek lehet ifjúkori botlása! A hála pedig tudnivalóan nem politikai kategória…) Nos, Tibor Fischer igencsak meghökkentette a világot, miután azt állította az igencsak konzervatív Daily Telegraphban, hogy Orbán nem idegengyűlölő, nem antiszemita, nem szélsőjobbos, a kampány pedig nem volt migránsellenes. Hát, lelke rajta. Mint ahogy azon is, hogy szerinte olyanok törtek pálcát a magyar politikus feje felett, akik legfeljebb a választás hétvégéjén jártak Magyarországon, és értelemszerűen nagyjából annyit is tudnak róla. (Igazán nem azért, de a Telegraph ezzel párhuzamosan közölte, hogy a magyar Külügyminisztérium sajtófőnöke pártpolitikai célokra mozgósította a fő nyugati állomáshelyeken dolgozó magyar diplomatákat a migrációs hablaty megtámogatására.
Fischernél jobban már csak az európai populista irányzat, illetve a szélsőjobboldal örvendezett a Fidesz sikerének, nem véletlenül állítják a legtekintélyesebb lapok, hogy Orbán a szélsőségesek példaképe. Amúgy az etalonnak számító Economist tekintélyelvű kleptokráciának nevezte a létező világok legjobbikát… A Spiegel munkatársa, ha már elvetődött Csornára, nyilvánosságra hozott egy igencsak panamagyanús ügyet, amelyben 30 millió eurónak veszett nyoma – 9 milliárd forint átszámítva, mondhatni, potom összeg, egy jobb stadion kitelik belőle. A Le Monde volt főszerkesztője, a kitűnő Sylvie Kauffmann pedig azt írta, hogy ha valaki Orbán kirohanásait hallgatja, azt hiheti, hogy nyakunkon a 3. világháború. A New York Times ugyanakkor új szót alkotott a sajátos magyar valóság érzékeltetésére: diktokrácia. (Hangsúly a szóösszetétel első felén!)
Vagyis az összkép lehangoló, főleg ha azt vesszük figyelembe, hogy ez esetben olyan újságokról van szó, amelyek érdemben képesek formálni a nyugati közvéleményt, hatni a politikusokra.
Úgy ha a világsajtón múlna, Orbán Viktor már rég nem volna kormányfő, a nyomát beszántották és sóval hintették be.
A baj csak az, hogy a média sokszor jóval erényesebb és elvhűbb a politikánál – még Nyugaton is, ahol pedig önálló hatalmi ágnak számít.
elemzés orbán_viktor sajtófigyelés szavazás szelestey_lajos választás
