Monoszló az írók falva. Ja nem. De tény, hogy a hatvanas-hetvenes években itt volt háza Lengyel Józsefnek, amire mindenki jól emlékszik még. És itt van háza Ferge Zsuzsának is, aki ugyan nem szépíró, hanem szociológus, de szintén híres ember.

Irodalomkedvelők amúgy szép számmal laknak most is itt, ráadásul a falu vasúton és gépkocsival távolabbról is könnyedén megközelíthető, ezért – elég merészen – úgy döntöttünk, hogy egy magyar író születésének századik évfordulóját itt is megünnepeljük, ha már a dolog Pesten olyan jól sikerült, hogy 55 ember kíváncsiságát sikerült akkor – januárban – felkeltenünk.

A száz éve született író véletlenül az apám, ezért a szervezésben és a lebonyolításban aktívan részt vettem. És szerencsére nekem is van egy kis házam Monoszlón – tehát nem kellett messzire elzarándokolnom.

A januári, budapesti rendezvényre nem is akarnék több szót vesztegetni, de azóta ismét eltöltöttem három vagy négy napot a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol apám különféle irodalmi emlékeit őrzik, és öcsém hagyatékából is a kezembe került az Örkény Istvánnal folytatott levelezés jó néhány darabja. Ezek a levelek 1968-ban vagy azután nem sokkal keletkeztek, és elég viccesek. (Részben vagy egészben egy kétnyelvű, magyar–francia kötetben is olvashatóak: Örkény István–Tardos Tibor: Minimítoszok/Minimythes, Válogatott egypercesek. Kiadta a Palatinus, 1997-ben.)

Úgy döntöttem, hogy ezúttal ebből a baráti levelezésből olvasok majd fel gyöngyszemeket. A levelekben nagyrészt mindenféle szakmai dolgokról esik szó, vagyis hogy mely egypercesek iránt mutatkozik majd szinte kielégíthetetlenül jelentős érdeklődés a francia közönség soraiban, s hogy ezeket az apám milyen zseniális módon fordítsa le ésatöbbi. Mellékesen meg sok szó esik budapesti és párizsi magánügyekről is, mondhatni a vasfüggöny fölött briliáns módon, öncenzúra nélkül röplabdáztak a szavakkal. Apám ugyanis akkoriban Párizsban, Örkény pedig, hozzánk hasonlóan, Budapesten élt.

De azért nem akartam bevezetés nélkül a dolgok közepébe vágni, úgyhogy a műsor elején levetítettünk egy tévés portréfilmet is, amelyet Kuczka Judit apámmal készített 1989-ben. És hogy ez az irodalmi délután még élőbb, mozgalmasabb legyen, meghívtuk Lengyel József Moszkvában született, de már rég Budapesten élő lányát, Tatjánát is. Apám Lengyeltől is fordított franciára két könyvet – és máris megvan a kapocs Párizs, Monoszló, a hatvanas-hetvenes évek és a múlt szombati jelen valóság között.

A budapesti Babka étterem után Monoszlón is találtunk egy nagyszerű közösségi teret ehhez a performanszhoz: ez pedig a Benedek Szőlőbirtok és Vendégház, Benedek Szilveszter barátom családi kúriája és magánszállodája, ahol pogácsát és lilahagymás, kacsazsíros kenyeret szervíroz, nem kevésbé pedig finom, helyi értékű bort, amelyet maga termel, palackoztat, s kínál.

A közönség pedig? Érdeklődő fiatalok (1 db), a Balaton-felvidéken időnként fellelhető újlipótvárosi úrasszonyok, a hozzájuk tartozó férjek, valamint a szomszéd falvakból átcsábított haverok, sajnálhatja, aki lemaradt, bár az is lehet, hogy újrázunk még.

Mert a dolog, hála apukámnak, Örkénynek és Lengyel Tatjánának, végülis jól sikerült, és a baráti borozást is ideszámítva az estébe nyúlt. Hogy az eseményt ezúttal elbliccelők is beleszagolhassanak, most idézek is a múlt szombaton felolvasott levelekből. Következzenek hát a részletek.

Ezt például Örkény írta Tardosnak, 1969. február 12-én:

Édes Tiborkám! Megint micsoda édes levelet írtál, biztosan nem megy a munka, ilyenkor az ember a barátainak osztja szét, amit nem tud a rendes helyén kiszikrázni önmagából. […] A Nouvel Observateurben megjelent beszélgetésemért most esténkint egy új kabaréban, Mikroszkópnak hívják, jókat taposnak rajtam. Ezt te nem ismered, egy kis politikai 100 személyes színház, nem mulasztasz sokat, ha emiatt nem rohansz haza. Itt teljes poshadás van, csak Déry körül van időnkint botrány, ő ezt az írói pálya nélkülözhetetlen járulékának tartja. Most ugyan nem ő a hibás, mert megírta az önéletrajzát és abban mint K. F. humorista feleségét aposztrofálta Karinthy Arankát, és megírta, hogy megbaszta. Ettől mindenki kiborult, mert meg vannak sértve Karinthy Frigyes nevében, továbbá Aranka nevében, továbbá a maguk nevében, mert ők még soha félre nem basztak és férjes asszonyt szemmel sem illettek. De mi puritán nép vagyunk, fejlett iparral és fejletlen ivarszervekkel.

Egyelőre nem írok több Egypercest, mert elég volt. Van kb. 45 új írás, ezek jórészét már megkaptad, hol 3, hol 2 vagy 1 példányban. Vigyázz rájuk, és ha Mme Karvelis egyszer mégis fölkér a fordításra, én elküldöm a még raktáron lévő novellákat. Sejtelmem sincs, miért áll ez az ügy, hiszen a szerződést kölcsönösen aláírtuk, az előleget ők átutalták, hát akkor mi a fenére várnak? […] Nem kéne neked Mme Karvelist beavatni a magyar szexus tüzes szertartásaiba? Ő egy érzékeny, sebzett nő. Pesten ketten állítják, hogy nemi kapcsolatuk volt vele (Grandpierre és Gera Gy.), de ezt kétlem, mert állítólag ugyanazon a délelőttön baszták meg, ami nehezen hihető, pláne, mert a nő (ezt biztosan tudom) a Lukács uszodában úszott (ott fázott meg). Én utána találkoztam vele, csurom vizes volt a haja. Olyan numera nincs, hogy a nő haja vizes legyen tőle. […]

Jutkával beszéltem, fiaiddal is, mind jól vannak, jövő hétre kértem nekik jegyet a Tótékhoz, oda mennek mind a hárman. Jutka most kedves és nyugodt volt, a fiúk édesek és őrülten illemtudók velem. Már nagyon öreg lehetek, sajnovics.

Megjött Cini az USÁ-ból, ahol öt hónapig csavargott, a pesti nép már tudja, hogy öreg amerikás magyaroknak Karinthy Frigyes néven föllépett, fölolvasott a Tanár úr kérem című művéből és utána tányérozott. […]

És most egy vicc, nem vidám, lengyel. Varsóban a topis, éhes Grün meglátja Kohnt kövéren, kiöltözve. »Hát magának miért megy ilyen jól?« – »Mert zsarolom azt a gój családot, aki a háború alatt bujtatott.«

Tiborom, hajtsad, sürgesd azt a Gallimart, mert különben téged gyűlöllek meg, ez teljesen normális, mindig a kopasz zsidókra haragszunk, nem az ilyen ősz, elegáns, francia hommes de lettresre. […]

Elkezdtem egy regényt, nem nagyon gyorsan haladok, hat hete kínlódom, már vagy 18 oldal, de holnap eldobom. Hogy én mit eldobok, úristen, egy teljes Jókai-sorozat megy a picsába, amíg valamit kiizzadok.

Ölellek, írj, Pista.

A levéllel, bár nem én írtam, van akkora sikerem, mint Karinthy Cininek Amerikában a Tanár úr kéremmel, legközelebb talán tányérozni is fogok. Felbátorodva mindenesetre idézek

egy másik Örkény-opuszból is, amely úgy kezdődik:

Kedves barátom, csökkent képességű szar,

tegnapelőtt írtam.

Ma írok.

Ezentúl naponta, reggel, délben, este írok.

A német fordítóm minden félévben egyszer ír, küldött korpásodás elleni hajszeszt, küldött Gillette automata habzó borotvakrémet, én az ilyen kapcsolatokat szeretem.

Te minden félmondatnál megállsz, ünnepled magad, megírod fűnek-fának, hogy találtál egy francia állítmányt…

Rém be vagyok szarva. Mit rövidítesz te. Mit csattanózol te. Hogy teheted ezt velem. És ilyen rövid írásokat rövidíteni. Ez olyan, mint egy már körülmetélt zsidót mégegyszer körülmetélni. Mi marad?

Csak azért tűrlek meg a környezetemben, mert emlékszem az első ötven egyperces fordítására, amelyek zseniálisak voltak. Lehet, hogy azóta meghülyültél. Vannak ilyen változások. Pl. Benedek Marcell akkor még élt, azóta már meghalt. És ebbe is bele kell nyugodni. […]

Dolgozz, seggem. Ölel Pista

Persze az apám sem diplomáciai jegyzékben válaszolt, sem ez alkalommal, sem máskor. Például:

Párizs, november 17. [1970]

Pistukám drága!

Világzseni!

Csodaékszer és Magyarbaba!

Óriási sikered van itt, nem is tudod, mekkora, és csakis, csakis, csakis mindent áttörő világrengető tehetségednek köszönhető.

De boldog vagyok, hogy kitüntettél a bizalmaddal és rám bíztad a kötetet! És a barátság, mely oly szépen köztünk stb. stb.

Imád és csodál

Tibor

Innen levágandó és azonnal elégetendő

———————————————–

 Ganajtúró bogár te. Ugye tudod, írhatsz, de csak vicceket, legalábbis nekem. Meg a ronda béledet is kiteregetheted, mint szoktad. Nem akarom, hogy orvost kelljen hívni hozzád, azért csak annyit írok: puhác. Makulác. Csetnyik. Szarral bélelt szemétláda.

Ölel

T.

Innen megőrzendő és bekeretezendő

——————————————-

Barátság! Van-e nagyobb dolog náladnál? Van-e felemelőbb, eszményibb a kölcsönös szeretet s megbecsülésnél? Én néked mindhalálig.

Innen levágandó és megsemmisítendő

———————————————

Mert van árvaganaj. Igen, van, hiába pislogsz.

És ami ezen túl következik, azzal mindegy, hogy mit csinálsz, hiszen igaz. Annyi mindenen átmentél, és olyan nehéz »okosnak« is, briliánsnak is lenni, pedig mint nagyon jól tudod, a Minimythes-ekben briliáns voltál, és meg is maradsz annak. Hánnyal történt meg ilyen, otthonról? Legtöbbje csak okos marad. Legtöbbje az sem. Belőlük pedig semmi, de semmi nem marad. Te – »remélem, mihamarább« (remélem, minél későbben) – elrohadsz, de a Minimythes egészen biztosan megmarad. Hát ne legyek elégedett és büzske – ahogyan te azt teljesen jogosan, és végülis nagyon, nagyon mélyen megérezve véled – hogy valami maradandóban részt vehettem? Minden más: szamárság. Ez a munka: élő test, s az összes rajta alá s fel járkálók tudod már mihez hasonlítanak a legjobban. Ami magad is vagy különben, mindazon pillanatokban, melyekben nem fogod mellső lábadban a tollat, s nem írod le szorongva a címet: »A hála«. Alcím: Egyperces novella. Vagy akármi hasonlót.

Igazi tisztelőd

Tibor

Kábé ennyire volt idő, aztán Lengyel Tatjána beszélt keverék orosz–magyar nyelven, számos pohár bor elfogyasztása közben és után, de nagyon jó, hogy ott volt, a bor is, meg ő is. És kár, hogy ti nem voltatok ott, lusta disznók, fővárosi piperkőcök, fősznobok, zsidók és gójok. De legközelebb semmilyen kifogás nem fogadtatik el!

Tardos János