Egy bágyadtan forró, diktatórikus napon, jeles kollégám, Tollász Pál, Lovagkereszttel ékesített újságíró úgy érezte, eljött az ideje, hogy valami bátrat írjon. Olyan igazat, ami alatt beszakad az asztal.
Sorosozni éppen nem is volt kedve, különben is, azt a pártrovathoz tartozók írják. A napi migráncsos cikkén már túl volt – általában azokat péntek délután, szép nyugodtan, előre legyártotta, mind a hatot a hétre. Szombatra ugyanis nem írt soha se buzizós, se libsibolsizós, se migráncsozós cikket, sőt, a nagymamája kifejezett kérésére még az olyan nyelvi fordulatoktól is megtartóztatta magát, hogy az „ajvékoló libsikék”, meg a ”görbe orrok”, vagy az „ezek sem indén sültek le”. Pedig ezekért a szép, míves megjegyzésekért, szerkezetekért több dicséretet is kapott már úgy közvetlen felettesétől – akit a politikai rendőrségről helyeztek az újsághoz, és majdnem az összes nagybetűt ismerte –, mint a pártelittől. Egyszer, állítólag még maga az ötös számú tagvágóhíd tulajdonosa is megjegyezte, hogy ez a Tollász, ez tud valamit.
Szóval, meleg, nyár – már az is megvolt, hogy virágzik kankalin a Mecsek déli lejtőjén, valamint, hogy van üveges sör elegendő a Balaton déli partján is, ráadásul megírta már, hogy a terv – de milyen terv – sokkal jobban teljesült, hála a kis vezető gondos iránymutatásának.
De valami mégiscsak kellene. Valami ütős, igazi, kritikus.
Így aztán Tollász összeszedte minden bátorságát és megírta – igen óvatosan, de mégiscsak –, hogy a Magyar Posta eleinte csak az ajánlott leveit, a pénzesutalványait nem hordta ki zuglói lakhelyére, de most már a hétköznapi kiadványok is elvesznek, és ebben valami aljas ármány is lehet, mert az ellenség keze mindenhová beteszi ugye ürgebőrbe varrt, szőrös, láncos kutyáját. És a legutóbbi nemzeti konzultációs íve is elveszett – s alig tudott pótlást kérni a kerületi körzetvezetőtől, nehogy már a rovancsnál pont ő hiányozzon.
A posta ugyan valóban Zuglóban akkoriban nem vitte ki sem az ajánlott leveleket, sem a pénzesutalványokat, sőt gyakran már a számlákat sem, de a posta érzékeny lelkű urának ez az írás nagyon rosszul esett. Ráadásul a konzultáció miatt félt, hogy a bokáját is megüti – volt ugyan egy 800 milliós, meglehetősen rendezetlen beruházási ügye is, de abba az utolsó pillanatban sikeresen bevette Mészáros Lőrinc szobalányát – ezzel a nagyságrenddel ő foglalkozott a Családban – és így az elsimult, attól nem kellett tartania hát.
De hogy elvesznének a levelek a Volán pályaudvaról a postáról menet? Nem, nem, soha!
Szólt az agitprop osztály vezetőjének golfozás közben, az utasította a marekting céget, amelyik havi négymilliárdért adott tanácsot Rogán Antalnak, az továbbadta a legkisebb kisegérnek, aki leszúrta a szőnyeg szélén álló főszerkesztőt.
Az letolta a rovatvezetőt, aki a politikai rendőrségen megtanulta mi a rend.
– Nézd Tollász testvér – forgatta a kezében a gumibotot, ami igen hozzá nőtt – két eset van. A jobbik, ha ezt a történetet te találtad ki, és a levelek valójában már a feladás előtt megérkeznek.
– Hát, nem teljesen.
– A rosszabb, ha van valami szemernyi igazság abban amit ide kotyvasztottál, s ezzel lehetőséget adsz az ellenségnek, hogy rossz hírét keltse a mi bonzai diktatúránknak. Megmondta Orbán úr is – itt felállt és kétszer meghajolt napkelet felé -, hogy jól működő posta + gyors nemzeti konzultáció egyenlő nemzeti diktatúra. És ebből nem engedhetünk.
Tollász szomorúan bólogatott, majdnem elsírta magát – nem szeretett hibázni. Ő mindig naprakész volt, tudta mi a vonal, már kiscserkészként is kivágott egyszer a csapatból egy egész csoport kis cigánygyereket.
A rendőr nem szerette az elérzékenyülést. Odacsapott a gumibottal az asztalra, hogy a pecsétek csak úgy ugráltak rajta.
– Nézd Tollász testvér, keress valami békésebb, nyugodtabb témát? Nem láttál valamelyik párt környékén mostanában egy nigát? Egy réti brazilt? Egy büdös libsit? Egy settenkedő kis Sorost?
– Hát csapj le ezekre, buzizd le őket, ajvékoltasd meg őket, ahogy csak te tudod. Írd le Merkelről, hogy csúnya a haja és két migráncsot láttak a hálószobája felé settenkedni. Vagy találj ki valamit, hogy a migráncsok már megint hogyan vették el két becsületes, pirosarcú derék honfitársunk munkáját.
Tollász megfogadta a tanácsot és ma is boldogan írja cikkeit a kormánymédia legnagyobb dicsőségére.