Pozsonyban és Varsóban is csak a pillanatnyilag hatalmon lévő vezetéssel tárgyal, Magyarországon viszont a pártállam ellenségeivel találkozik. 
Először – még január végén – Orbán közölte lelkesen, hogy telefonon beszélt Mike Pompeo amerikai külügyminiszterrel, aki február közepén, amikor egyébként úgyis esedékes varsói és pozsonyi látogatása, Budapestre is beugrik.
A kormánypropaganda akkor előírás szerint örül a látogatás tényének: még hogy el lennénk szigetelve?! (Mi, már ti. Orbán.) Az amerikai külügyminisztérium akkor úgy nyilatkozott, hogy nem tudja megerősíteni a látogatás tényét.
Ráadásul a WSJ-nak kiszivárogtatták, hogy súlyos vitáik vannak a Fidesz-kormánnyal, melynek súlypontjában már nem is eddigi ügyek, a CEU elüldözése, a NATO-ukrán tárgyalások blokkolása és a romániai olajkitermelésben való magyar részvétel elutasítása (és pláne nem a jogállamiság és a demokrácia magyarországi helyzete) áll, hanem, hogy Orbán megtagadja a védelmi megállapodás (meghosszabbításának és kiterjesztésének) aláírását az Egyesült Államokkal,
nem hajlandó elkötelezni magát az oroszok és a kínaiak ellen vívott amerikai proxy- és hibridháborúban, hanem lavírozni kíván a hadviselő felek között.
Például amikor orosz strómanokon keresztül mexikói drogkartelleknek akar rakétákat és gépágyúkat eladni, amivel amerikai helikoptereket, rendőröket és katonákat terveznek lelőni. És amikor az amerikaiak Budapesten lépre és tőrbe csalják az orosz fegyverkereskedőket, akkor nem Washingtonnak adja ki, hanem hazaküldi őket Moszkvába, amivel gyakorlatilag megmenti őket az életfogytiglani börtöntől (a megbízóikat meg attól, hogy felfedjék a kilétüket).
Szijjártó akkor a nívós amerikai lap cikkét cikket sommásan hazugságnak, sorosista rágalomnak minősíti, és Orbán is nyilvánosan tagadja, hogy zárt körben, Cornstein nagykövetnek olyat mondott volna, hogy az amerikai szövetség és a NATO-tagság helyett inkább Ausztria-szerű semlegességet képzel el Magyarország számára, tehát hogy tulajdonképpen nem akarja magát elkötelezni Washington mellett, hanem a zavarosban halászást gondolja követendő útnak.
Orbán a külügyminiszterét is Washingtonba küldi (a képen Pompeo és Szijjártó kézfogója), aki minden bizonnyal visszakozik az addig pozíciókból, és – ma még nem ismert – engedményeket tesz, ezért Pompeo mégis hajlandó útbaejteni Orbánt. Azonban annyira nem bízik benne, hogy előre megígérje a sikert és a jó viszonyt, ezért amerikai külügyi források a WSJ-nak ismét csak úgy nyilatkoznak, hogy Pompeo célja a számonkérés és a kérdőrevonás, és bár Trump embere jön ide, a magyarországi miniszterelnök
rapportra, jelentéstételre és felelősségrevonásra számíthat.
Szijjártó – valamint nyomában a Fidesz-propaganda – akkor ezt megintcsak hazugságnak, sorosista aknamunkának nevezik, mondván, ő tárgyalt Washingtonban Pompeóval, mégiscsak ő tudja tudja jobban, hogy nincs ilyen szándéka az amerikaiaknak.
Hogy Szijjártó már megint nem mond igazat, arra abból lehet következtetni, hogy a washingtoni adminisztráció ismét erős üzenetet küldött. Már nemcsak névtelenséget kérő források szivárogtatnak ki, hanem hivatalosan is felvették Pompeo programjába, hogy a külügyminiszter hétfőn találkozni fog civil szervezetek, az Amnesty International, a TASZ és a Helsinki Bizottság magyarországi vezetőivel is.
Azaz olyan, a kormány és propagandája által sorosistának nevezett civil szervezetek képviselőivel, akiket nyíltan ellenségnek, hazaárulónak tart, és törvényben (Stop Soros) rendel büntetni a Fidesz-KDNP.
Ennél erősebb jelzés nem létezik arra nézve, hogy az amerikai diplomáciának problémái vannak Orbánnal, és
nem fogadja el Magyarország kizárólagos képviselőjének, a magyar érdekek egyetlen letéteményesének.
Ilyet utoljára idősebb Bush elnök csinált, amikor 30 évvel ezelőtt a rendszerváltás előtt álló Magyarországra jött, és az állampárt mellett akkori demokratikus ellenzék vezetőivel – köztük Orbánnal – is találkozott. Akkor Bush ezzel azt jelezte, hogy az akkori magyar vezetés nem demokratikus, tehát nem legitim.
Most Pompeo alighanem ugyanezt akarja üzenni. (Pozsonyban és Varsóban csak a pillanatnyilag hatalmon lévő állami vezetőkkel találkozik, mégcsak az ellenzéki pártokkal sem, nemhogy a helyi kormányok által ellenségesnek tartott szervezetek képviselőivel.)
Azzal meg még pluszban megalázza Orbánt, hogy mindezt nyilvánosságra is hozza. Értsen belőle mindenki, aki akar.
Ebből világosan látszik, hogy vágyvezérelt teljes tévedés volt a Fidesz elnökének az a politikája, amely Trump elnökségétől azt remélte, totális szabad kezet kap, sőt, még egyfajta ideológiai partnere is lehet a redneckekre alapozó, migrációs apokalipszist vizionáló uszításban.
Miközben a politika lényege a XXI. században sem változott meg alapvetően: nagyhatalmak csatáznak a befolyásért, egy olyan kicsi, gyenge és szegény ország, mint a magyar, nem tehet mást, mint elfogadja a helyét (mert megváltoztatni úgyse tudja), és
beáll valamelyik szövetségi rendszerbe.
Amelyek közül a magyaroknak már messze legjobb a nyugati, liberális-individualista értékekre alapozott, mint akár a kínai, akár az orosz kollektivista-autokrata.
Orbánnak el kellett volna olvasnia a méloszi dialógust, Thuküdidésztől megtudhatná, mi a nagyhatalommal szembeszálló kis államok sorsa. Bár tulajdonképpen a magyar történelem utóbbi 500 évének ismerete is elég kellene legyen ahhoz, hogy óvatosságra intse.