Azt történt, hogy Bayer Zsolttal egyszer csak szembe jött az utcán Bayer Zsolt, mondott neki egynehány bayerzsóltisat, mire Bayer Zsolt úgy megsértődött – nos, ahogy csak Bayer Zsolt képes.

Esküszünk, hogy most írjuk le először és utoljára a következő mondatot: Bayer Zsoltnak igaza van. Meg persze – az ég kék, a fű zöld –, Bayer Zsolt hazudik. Sokkal könnyebb lenne igazat mondani, de hát, ugye, a rutin, az dolgozik.

Tegyük tisztába ezt az egész lakásügyet. A „Bayer Zsolt fillérekért bérel lakást a Várban” kijelentés ugyan nagyon jól hangzik és igen kattintékony is, sőt, lehet, hogy technikailag még némi igazságmorzsát is tartalmaz, valójában épp annyira kevéssé fedi a valóságot, mint főhősünk bármely írása/megszólalása/böffentése.

A kádári örökség egy agyament zárványa, ami a zavart okozza: az életfogytig tartó, sőt, örökölhető bérleti jog. Aki az átkosban lakást próbált adni-venni, az még talán pontosan emlékszik a magántulajdon nélküli ingatlanpiacra. Minden az államé, pontosabban az önkormányzatoké volt, a bent lakók pedig tulajdonjog helyett örökös, vagyon értékű bérleti joggal rendelkeztek. Így a tényleges adásvételek erről a bérleti jogról szóltak.

A (nem)működő szocializmus örökségét – jól-rosszul – nagyrészt sikerült leépíteni, így jó, kommunista zárványt tisztelhetünk az I. kerületi önkormányzat gyakorlatában. A Várban ugyanis a fenti modell maradt meg – a lakók nem tulajdonosai az ingatlanoknak, csak örökös bérlői. Így e bérleti jogot adják-veszik. Ám – elvégre Magyarországon vagyunk – ezt is jól meg kell bonyolítani, ugyanis a bérleti jogért pénzt nem lehet adni, kizárólag csereingatlant. Ez praktikusan – ám az írott jogot megkerülve – általában úgy zajlik, hogy a vevő megvásárolja saját nevére az eladó által kinézett lakást/házat, majd csereüzletnek álcázva szerzi meg a bérleti jogot.

Bayer ennél eggyel egyszerűbb megoldást választott: csereingatlannak feldobta a pilisszentkereszti faházát, a várbeli lakos papíron azt elfogadta, ugyancsak papíron oda költözött, majd néhány hét múlva – immár minden megkötés nélkül – eladta a tákolmányt, láss csodát, épp Bayeréknak.

Ha ezt az egész, szükségtelen kavarást kivennénk a történetből, mindössze annyi történt: Bayer Zsolt lakást vett a várban. Kit érdekel? Ám nem lehet kivenni – és ha szőrszálhasogatók vagyunk, akkor bizony Bayer magasról tett a jogszabályokra.

A bérleti díj – amely valóban arcpirítóan alacsony – ismét csak e zárvány-lét öröksége. Ha a normális, valódi ingatlanpiaci viszonyokra akarnánk lefordítani a várbeli fogalmakat, akkor Bayer nem vagyon értékű jogot, hanem tulajdont vásárolt, vagyis amit az önkormányzatnak fizetnie kell, az nem bérleti díj, hanem leginkább a közös költséghez áll a legközelebb. Piaci viszonyokról ebben a kommunisztikus katyvaszban sajnos még véletlenül sem beszélhetünk.

Érzelmek és indulatok nélkül így néz ki ez a szokványos és magyarosan, feleslegesen bonyolult ingatlanüzlet.

Mindezt azonban mi mondjuk ki – Bayer helyett. Aki, amióta bayerzsoltos stílusban kirobbant ez az egész, lényegében egyetlen egyenes, őszinte mondatot nem volt képes kimondani. Volt itt 40 milliós csereérték, amiből 26 lett hirtelen, volt 5 milliós felújítás, ami később 10-re ugrott. És persze a szokásos: nem csak én lakom a Várban, hanem a büdös libsi-komcsi-orgoványi erdőből menekültek. Volt köcsögözés, fehárjehalmozás, egyszóval minden, ami nélkül Bayer nem is lenne bayerzsolti.

Pedig sokkalta egyszerűbb lett volna a változatosság kedvéért igazat mondani. Nem zavarodik bele. De hát a rutin…