A hivatalos álláspont szerint mostantól Orbán “Térdre, imához” Viktor istenhite döntötte meg a kommunizmust.
A jobboldali propagandakonferenciák hetében (a kötcsei “polgári piknik” vagy az az ún. népesedési konferencia, ahol Orbán állt elő egészen hátborzongató terveivel), egészen háttérbe szorult az az esemény, amit a Szijjártó-féle külügy szerezett a keresztény újságíróknak (“kommunikátoroknak”).
A megérdemelt észrevétlenség egy embert nagyon szíven üthetett. A rezsim főideológusának gondolt Schmidt Mária üzlet- és igazgató- és történészasszony még a jelentéktelen eseményből se tudott kitűnni. Se az ellenséges balliberális-sorosista erők tudósításában (444) nem említették a nevét, de még a hivatalos összefoglalóból se derült ki, hogy ő egyáltalán ott volt, sőt fel is szólalt a konferencián.
Azt nem lehet tudni, hogy ott miről beszélt, de utólag igazán nagyot gurított: a Facebookon közölte azt a történészileg mélyenszántó, szakmailag kétségtelenül újszerű megállapítását, miszerint
30 évvel ezelőtt a keresztény vallás győzte le a kommunizmust.
Schmidt hitvallása (lásd még: alternatív tény) nyilván nem függetlenül attól, hogy a NER fő vonala pár éve a kereszténységre való hivatkozás lett, meg attól se hogy az intézetigazgató üzletasszony már megint kiesni látszik a pixisből, és vissza akar oda kerülni.
De ez ahhoz képest mindenképpen újdonság, hogy eddig
- az Egyesült Államokat,
- a fegyverkezési versenyt,
- az afganisztáni mudzsahedeket,
- a világgazdasági változásokat,
- a kommunista rendszer életképtelenségét,
- pénzügyi-gazdasági csődjét,
- esetleg – megengedőbb módon – a hazai ellenzéki mozgalmakat,
illetve ezek összességét volt szokás sejteni a Szovjetunió és a kommunista rezsimek összeomlása mögött.
Schmidttől persze már nem sok minden tud váratlan lenni Dózsa László (1942-), a munkaszolgálatosok és a zsidó gyerekek vidám élete, a magyar állami hatóságok bűntelensége és a nyilas-kommunisták esete óta, de azért mégiscsak vadonatúj, eddig nem látott értelmezés a vallásnak, az istenhitnek és a kereszténységnek kiemelt (vagy Lengyelországot leszámítva: bármilyen) szerepet tulajdonítani az 1989-es kelet-európai rendszerváltásokban.
Az a drasztikus vallásosság mindenesetre se a rendszerváltás idején, se azóta nem öntötte el a templomokat. Hogy mennyire korszerű ma a vallás, az talán a rendszeresen templombajárók európaiak 2-7 százalékos arányából is kitűnik.
A fenti interpretáció még Schmidthez képest is meglepő. Például azért, mert általa igazgatott rendszerváltási emlékév fő motívuma eddig az volt, hogy 30 éve az Orbán-rezsim névadója űzte ki egyetlen szavával a szovjet megszálló csapatokat Magyarországról.
A rendszer felkent apologétája pár éve egyenesen azt vizionálta, hogy
Orbán egy elemi erejű népmozgalom élén döntötte meg a kommunizmust és zavarta haza az oroszokat:
Ami ’89–’90-ben nálunk és a térségben, a csodák évében történt, az egy olyan antikommunista forradalmi hullámvolt, amiben a nép fellázadt a kommunizmus, és a szovjet megszállás ellen, szabad választásokat és demokráciát követelve. A Szolidaritás, és Orbán igen, de Havel nem állt ennek az elemi erejű népmozgalomnak az élén.
Az az Orbán, aki akkor köztudottan vallástalan és hitetlen volt. (Ehhez lásd: csuhások, térdre, imához, vagy hogy Kövérrel együtt markánsan kiállt a hittan, abortusztilalom és egyéb ilyen, Magyarországon hagyományosan a keresztény valláshoz köthető dolgokkal szemben.)
Mivel azt tudjuk, hogy a múlt meg sem történt, de legalábbis nem úgy, ahogy eddig tudtuk, mostantól alighanem az lesz az apologetikailag hivatalos álláspont, hogy Orbán egy elemi erejű, keresztény népmozgalom élén zavarta haza az oroszokat, mert a kommunisták tehetetlenek voltak a Fidesz elnökének imáival szemben.
Innentől már nem az a kérdés, hogy hol a határ, meg van-e határ egyáltalán és meddig lehet még elmenni, hanem már csak az, hogy meddig lehet valakit történésznek nevezni.
Elég-e ehhez, ha magát annak tartja, mert egyszer régen szakirányú diplomát kapott. Vagy esetleg szempont lesz az is, hogy nem beszél és ír velőtrázó hülyeségeket.