2020 márciusában, amikor az ország oktatási intézményeinek egyetlen hétvége alatt kellett átállniuk online oktatásra, hamar kiderült, hogy ez néhány esetben akadályokba ütközik. Nagyon egyszerű technikai akadályokba. Például, hogy a pedagógusnak, aki otthonról tartana órát, nincs annyi számítógép az otthonában, mint ahány családtagja, így, ha mindenki otthonról dolgozik és tanul, valaki el fog maradni a tennivalóival. Vagy éppen mindenki, ha úgy próbálják megoldani, hogy, mondjuk, kétóránként váltják egymást. Az a tanév, a 2020/2021-es, valahogy lement, és mindenki reménykedett, hogy ősszel talán nem lesz olyan rémes a helyzet. De ha akkor igen, akkor a következő tavasszal már biztos nem! Ez a következő tavasz van most, és a helyzet nagyjából ugyanaz, mint egy éve. Azaz: mégsem egészen.
A kormányzati válasz a kialakult körülményekre egy olyan program leporolása volt, amit eddig viszonylagos érdektelenség övezett. A “Digitális kompetencia fejlesztése” – projekt egy évek óta futó kezdeményezés, ami eredetileg az iskolai lemorzsolódás csökkentését célozta. Már 2016-os indulásakor is kissé merev és életszerűtlen volt, és az azóta elelt évek sem tettek kifejezetten jót neki. Akkor 35 milliárd forintba került, aminek nagy része látszattevékenységek és felesleges papírok legyártása közben tűnt el. A program most viszont váratlanul jól jött azoknak a tanároknak, akiknek az online oktatás eszközhiány miatt okoz nehézséget, hiszen benyújthatják az igényüket egy laptopra. Egy olyan munkaeszközre, ami tulajdonképpen járna nekik. Bármilyen más szakmában természetes, hogy ha a munka csak egy bizonyos eszköz használatával végezhető el, akkor azt a munkáltató biztosítja. Ki látott már kasszást a boltban, aki otthonról vitte a saját pénztárgépét? Vagy rakodómunkást, aki addig nem mehetett dolgozni, míg össze nem spórolt egy targoncára valót? Ha az elvárás az online oktatás, akkor abból természetesen következnie kellene, hogy ehhez járnak a szükséges eszközök. De a tanárok esetében ez nincs így. A nemzet elszánt és közepesen kétségbeesett napszámosa tehát kérvényez és reménykedik, és végül megkapja a várva várt eszközt. Az így szerzett laptop a fenntartó, azaz a Klebersberg Központ tulajdona marad, a pedagógus, akihez kerül, csupán használhatja. De ahhoz, hogy megkapja a gépet, több próbát kell kiállnia, mint a mesebeli legkisebb királyfinak a fele királyság elnyeréséért.
A gép nem jár csak úgy. A szerződésben, amiben a felhasználó átveszi, egyben vállalja, hogy elvégez egy 2×30 órás képzést, ami több modulból áll. Ez egy nagyobb mennyiségű tananyag megtanulásával, önellenőrző tesztek kitöltésével, oktatási segédanyagok legyártásával jár, valamint konzultációkkal egy témavezetővel, aki a képzési folyamatot végigkíséri. Kifejezetten áldás és öröm azoknak, akik emellett napi nyolc-tíz órát dolgoznak, és a hétvégéiket iskolai adminisztrációs feladatokkal töltik.
Az online oktatásról szóló Facebook-csoportok megteltek ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel: “most kezdem a dolgozatot a modulok után. Tudnátok ötletet adni, hogy énektanárként mit írjak töriből?” “Ha egy nyári tábor tematikáját állítom össze, tantárgyi tartalmakkal, az jó lehet?” – írják olyanok, akik napközben tanítanak, éjszakánként pedig a moduloknak megfelelő, feladatokat dolgoznak ki és dolgozatokat írnak meg, mert félnek a szankcióktól. A válaszok, amik ezekre a kérdésekre érkeznek, sokat elárulnak arról, mennyire hasznos és értelmes az egész projekt:
“Csak az a fontos, hogy az előírt minta szerint gyártsd le az anyagokat. Írd oda, amit kérnek, olyan hosszan, ahogy kérik! Az nem érdekel senkit, hogy pedagógiailag helyes-e, csak a kulcsszavak szerepeljenek benne.”
Ugyanis vannak szankciók. Ezek a pedagógusok aláírtak egy szerződést, hogy kaphassanak egy munkaeszközt a munkához, amit enélkül az eszköz nélkül lehetetlen elvégezni. Ha az eszközhöz kapcsolódó képzést nem, vagy hiányosan végzik el, akkor szerződést szegnek. Ebben az esetben egyrészt a fenntartó visszaveszi tőlük a gépet, másrészt ki kell fizetniük a képzés árát, ami egyébként térítésmentes, ha mindent feltételt betartanak; ellenkező esetben viszont több százezer forint.
Aki ezt a szerződést aláírta, nem jókedvéből tette, hanem azért, mert ezt látta az egyetlen lehetséges megoldásnak, hogy el tudja végezni a napi feladatait, és így megtartsa az állását. Ezzel viszont az eddiginél is kiszolgáltatottabb helyzetbe került, ráadásul rengeteg fölösleges és értelmetlen munkát kell elvégeznie. Mindezt azért, hogy majd egy elégedett államtitkár megmutathassa a statisztikát, mennyire népszerű és eredményes a program, és így indokolja meg az annak idején csendben zsebretett 35 milliárdos EU-támogatást. A “Digitális kompetencia fejlesztése”-projekt ebben a formában semmi más, mint a hatalom erőfitogtatása egy olyan területen, ahol úgy érzi, hogy ezt következmények nélkül megteheti.