Van egy ország, ahol minden másként van. Ahol a győzelem vereség, a siker kudarc, a vereség győzelem, a döntetlen meg meg pláne győzelem.
- Ahol a vébéezüst – ’38-ban, de főként ’54-ben – hatalmas kudarcnak számított.
- Ahol a ’64-es EB-bronz letagadni való bukás; a ’72-es EB-elődöntőt máig szégyellni kell.
Ellenben a kijutás a felhígított, 24-es mezőnyű EB-re már óriási siker, mint 5 éve vagy az idén is. És ahol egyetlen döntetlen – amivel a magyar válogatott nem előrelépett, hanem a csoport utolsó helyére csúszott – már
világraszóló diadal. Úgyszólván nemzeti ünnep.
A szakértők arról cikkeznek, hogy Rossi mester taktikája megfojtotta a világbajnokot. A kormánypropaganda június 19-ét ki is nevezte a Magyar Labdarúgás Visszaszerzésének Napjává. És ez kizárólag egyetlen embernek köszönhető. Aki persze nem a gólszerző Fiola, hanem természetesen Orbán Viktor, akitől a fizetésüket kapják. (Bármilyen hiteettelen, az egyik kormányjobbágy tényleg ezt írta.) Sőt, egyenesen címben közölték, hogy nemcsak, hogy győzelmet érdemeltünk volna, hanem
Igazából: győztünk!
Ami egy 1-1-es döntetlen után igen figyelemreméltó tagadása a valóságnak. Főként, ha kicsit az eredmény mögé nézünk, és megvizsgáljuk, mit mutatnak a meccs adatai.
Elsősorban azt, hogy a francia válogatott kétszer annyit birtokolta labdát, kétszer annyit passzolt, mint ellenfele, és hogy ez nemcsak steril labdajáratás, meddő dominancia volt, azt a 6 francia gólhelyzet jelzi, amit azonban egyetlen kivétellel mind kihagytak.
Szó sem volt itt semmilyen megfojtásról: a magyar-francia meccs xG-mutatója (ami a helyzetek alapján várható gólokat, azaz a játék képe alapján reális eredményt jelzi) 0,61-2,35 volt a franciák javára. Azaz:
a magyar csapat nemhogy győzelmet nem érdemelt, hanem egyenesen hálás lehet a döntetlenért, és megköszönheti az ellenfélnek, hogy még az ordító ziccereket is elrontották.
Ne legyen félreértés: ez nem Marco Rossi és a magyar válogatott kritikája. A szövetségi kapitány abból válogatott, akije volt; olyanokat, akik a sok futásra épülő taktikájára alkalmasak; azt játszatta, amit kellett. A csapat meg hozta a tőle elvártat, futott, amennyit tudott; játszottak, ahogy tudtak.
Az az ellenfélen, valamint a szerencsén múlik, hogy ez mire lesz elég. Ha az ellenfél kihagyja a helyzeteit, akkor akár még a döntetlenre is. Pláne, ha olyan látványosan lealibizi a meccset, mint a franciák.
- A meccsen ugyanis nemcsak nem az történt, hogy a magyar csapat lefutballozta volna az ellenfelet (mint az a labdabirtoklásból, a passzokból és a helyzetekből jól látszik). De még csak nem is futotta szét. Sőt, kevesebbet futottak, mint a portugálok ellen. Miközben a magyar csapat összesített futómennyisége a portugálok elleni meccsen az UEFA adatai szerint 109 km volt, a franciák ellen már csak 106.
- Egyszerűen az történt, hogy a franciák a délután 3-as pesti hőségben nem voltak hajlandók mozogni. Ugyanők, akik a németek ellen még összesítve 109 km-t futottak, a második meccsen már csak alig 99-et(!).
Tízzel kevesebbet(!), mint 4 nappal korábban, és héttel kevesebbet(!), mint az ellenfél. Mintha emberhátrányban játszottak volna. Csak nem egy játékosuk hiányzott, hanem mindegyikük teljesítményéből 10%. Ennyivel kevesebbet adtak ki magukból, mint ami bennük volt.
A “világraszóló diadal” és az “Igazából: győztünk!” mögött tehát az van, hogy
a franciák még félgőzzel futballozva is dominálták a meccset, helyzetek sorát alakították ki – csak majdnem mind ki is hagyták azokat.
(Látta vagy láthatta ezt mindenki, aki nemcsak hogy megnézte a meccset, de nem tagadja a létező realitást. Akinek meg erősebb a hite a valóságnál, azt hátha a számok meggyőzik. Nem fogják, tudom, de legalább megpróbáltam.)
- Érdekes ugyanakkor, hogy a franciák a németeket úgy verték 1-0-ra az első meccsen, hogy kevesebb helyzetük volt (xG: 0,32-1,09), és kevesebbet is futottak (109 km – 113 km), de a gólt az ellenfélre bízták, és Hummels egy látványos kapáslövéssel be is segített.
- A németek viszont ugyanezt a portugáloktól kapták vissza: az xG alapján döntetlenszagú meccsen Guerreiro és Rúben Dias is öngólt rúgott.
Az adatokból tehát nemcsak az látszik, hogy a magyar válogatott nemhogy világraszóló diadalt aratott volna, hanem az ellenfélnek köszönhette a relatív kedvező (bár semmire sem jó) eredményt, hanem a továbbjutás is esélytelennek tűnik a szerdai, müncheni meccsen: a németek nemcsak több helyzetet alakítottak ki a regnáló világ- és Európa-bajnoknál is, de többet is futottak náluk.
A 113-as csúcsteljesítményük néggyel több, mint a Rossi-csapat 109 kilométere, azaz az egyetlen olyan mutatóban, a futásmennyiségben is jóval jobbak, amiben a magyar válogatott tartani tudja a lépést a világélvonallal, és amire az olasz edző a csapat játékát alapozza.
Ez nem ígér sok jót, de nincs semmi baj, mert a kormánypropaganda majd elmagyarázza, hogy
- az eredménytől függetlenül győztünk,
- és ha meg valamiért tévesen úgy tűnik, hogy mégsem, azért Gyurcsány, az ellenzék, Soros, Brüsszel, a migráció, a globalisták és a melegek lesznek a hibásak.
Mi akkor is győzünk, ha kikapunk, döntetlennél meg pláne. A tények nem számítanak, a valóság nem létezik. Ez egyszerűen következik a nacionalizmusból: a haza nemcsak ellenzékben nem lehet, de futballmeccset sem veszíthet.