A 2020/2021-es tanévben életbe lépett Nemzeti Alaptanterv bevezetése nagy vihart kavart. Tanárok és diákok szerveztek tiltakozó akciókat, szakértők sora fejtette ki, miért káros egy ennyire merev, konzervatív szabályzat életbe léptetése a jövő nemzedékeinek szempontjából. Aztán a felháborodás hangjai elcsitultak, és az oktatással foglalkozók csöndben fejet hajtva tették a dolgukat, mint már annyiszor. Ez a tanév – a felmenő rendszerű bevezetés miatt – a most elsősök, ötödikesek és kilencedikesek számára már az új szemlélet szerint zajlott, az iskolák vezetői pedig az eddigi feladataik mellé új kihívásként megkapták a régi és az új NAT párhuzamos követését és betartását a következő négy évben, amíg az előző, 2012-es verzió ki nem fut.
Az új alaptanterv ellenzőinek egyik legfontosabb kritikája az volt, hogy nagyon erősen szabályozza a hozzá kapcsolódó kerettanterveket: nem sok mozgásteret hagy abban, hogy az egyes oktatási intézmények milyen ütemezésben és mit tanítsanak. A szigorú megkötések egyik legfobb indoka az volt, hogy ez átjárhatóbbá teszi a rendszert: ha valaki iskolát szeretne váltani, gond nélkül folytathatja a tanulmányait az átiratkozás után is ugyazon a ponton, hiszen ideális esetben az ország összes iskolája ugyanott tart a tananyagban, hála az egységes szabályzásnak.
Most, hogy eltelt egy év, már jól látszik, hogy ez az elképzelés a valóságban egészen máshogy működik.
A NAT az iskolatípusok közötti átjárást nem támogatja, hanem akadályozza, és az egyes iskolatípusokon belül is csak a nagyon hasonló profilú intézmények között válthat a diák anélkül, hogy ezzel magának hátrányt okozzon. Ez a probléma különösen a középiskolás korosztályt érinti. A szakiskolák, szakgimnáziumok és gimnáziumok közötti szakadékot az új NAT csak tovább mélyíti az eltérő tantárgyi követelményekkel.
Ha egy diák a szakgimnázium megkezdése után jön rá, hogy nincs a helyén, esetleg elkezdi valami más érdekelni – ami, lássuk be, előfordulhat kamaszkorban -, akkor hamar szembesülnie kell vele, hogy szinte nincs olyan iskola, ami tárt karokkal fogadná. Bárhová is menne, ott nagyrészt használhatatlan, amit eddig tanult. Ha egy másik szakgimnáziumot választ, akkor a szakmai tárgyak térnek el a korábbiaktól, ha gimnáziumra váltana, akkor a közismereti tantárgyak is. A fogadó iskola két dolgot tehet: vagy kilencedikbe veszi fel a jelentkezőt, mert akkor tiszta lappal, elölről kezdi a tanulmányait. Ez a tanuló számára egy vagy két évfolyamnyi visszalépést jelenthet ahhoz képest, ahol eddig tartott. Vagy különbözeti vizsgákat szervez, ahol a jelentkező osztályzatokat szerezhet a szükséges tantárgyakból. Esetleg fáradságos munkával kimazsolázhatja, hogy melyek azok a tantárgyak, amelyeket mind a két iskolában azonos óraszámmal tanítanak, és azokat elfogadhatja teljesítettként – ez általában nem elég egy teljes évfolyam elismeréséhez.
Ha a diák már betöltötte a 16 évet, akkor nem tanköteles, azaz bármelyik iskola mondhat nemet arra, hogy felvegye. Ez valószínűleg egyre gyakrabban fog megtörténni, mert a különbözeti vizsgák megszervezése, a hozott bizonyítvány és a fogadó iskola tantárgystruktúrájának egyeztetése rengeteg pluszmunkát jelent az intézmény számára, és egyáltalán nem biztos, hogy van erre kapacitása. Nincs elég tanár arra sem, hogy az órákat megtartsák, az ilyen plusz feladatokra már nem marad felszabadítható erőforrás. És sokszor maga a diák fog nemet mondani, ha azt az ajánlatot kapja, hogy kezdje a középiskolai tanulmányait teljesen elölről, holott már volt egy vagy két lezárt évfolyama.
A szabad iskolaválasztás így a felső középosztály luxusa lett: az válthat gond nélkül középiskolát, aki az egyik elit gimnáziumból a másikba szeretne átiratkozni, vagy egy elit gimnázumból egy kevésbé erősbe – a NAT szerinti szigorú tantárgystruktúra ennyit engedélyez plusz fejtörés, szervezés, adminisztráció, vizsgák nélkül.
Az Európai Unió egyik kiemelt célkitűzése volt az elmúlt évtizedben a korai iskolaelhagyás csökkentése. Erre nem kevés forrás is jutott. Magyarország köszönettel zsebretette az erre szánt milliárdokat, de nem sikerült érdemi változásokra fordítania. Az Eurostat adatai szerint a legutóbbi tíz évben hazánk nemhogy stabilan megtartotta volna, de növelte is eddigi hátrányát a többi országhoz képest, az idő előtti iskolaelhagyók száma a közel 11 százalékról 13 százalék körülire nőtt. Az új Nemzeti Alaptantaterv rugalmatlasága ezt a statisztikát fogja tovább rontani a következő évtizedben.
A tanárhiány most már országos szintű probléma. Nemsokára a diákhiány is az lesz, középiskolai szinten egész biztosan. A mostani oktatási rendszert mindez nem rendíti meg: mivel az alapját nem az élő szereplők, hanem a merev szabályok és az adminisztráció adja, zavartalanul fog működni akkor is, ha már alig lesz benne ember.