Az a példátlan eset történt, hogy az Európai Unió egyik kormánya rendszerszerűen megfigyelte saját olyan állampolgárainak kommunikációját, akik semmilyen bűncselekmény vagy nemzetbiztonsági károkozás elkövetésével nem voltak gyanúsíthatók.
- Egyszerűen újságírók voltak, akik a nyilvánosságot képviselve kérdezni merészeltek a közpénzből fenntartott kormánytól.
- Vagy médiatulajdonosok, akik nem voltak hajlandók átengedni az újságjaikat kormányközeli oligarcháknak.
- Vagy csak szimplán hangot adtak a kormánnyal nem szimpatizáló nézeteiknek.
Szégyenünkre ez a kormány éppen a jelenlegi magyarországi, amelyik saját – még a Fidesz saját törvényeivel sem összeütközésbe kerülő – állampolgárainak megfigyelésére adott engedélyt. A történetet a Forbidden Stories és az Amnesty International ásta elő, Magyarországon a Direkt36 működött benne közre. Először a Guardianban jelent meg, a vizsgálatokat a Torontói Egyetem laborjában végezték.
Eszerint Orbán Viktor 2017-ben, izraeli látogatásán szerzett/kapott egy olyan kémszoftvert Benjamin Netanjahu akkori izraeli miniszterelnöktől, amelyik alkalmasa az okostelelefonok klónozására és a titkosított appokon zajló kommunikáció megfigyelésére. Az NSO nevű cég csak kormányzati engedéllyel adhatta el az elvileg terroristák és gengszterek megfigyelésére készült, Pegasus nevű szoftvert, de abba már nem volt beleszólásuk, hogy valójában kik ellen vetik be.
A beszámolók szerint Magyarországon 2018-19-ben 300 telefont törtek fel ezzel a módszerrel. Bűnözőkét, valamint bűncselekmény elkövetésével nem gyanúsított és nem gyanúsítható személyekét egyaránt. Ez az egyik dolog, ami alapot ad arra feltételezésre, hogy nem magán- vagy partizánakcióról van szól, hanem a magyar állam tevékenységéről.
Mert csak az állam hivatalos bűnüldöző szerveinek van oka valódi bűnözők megfigyelésére. De nem bűnözőkére nekik sincs: arra csak politikai okokból, törvénytelenül kerülhetett sor.
A másik dolog, ami a megfigyelési botrány igazságtartalmát valószínűsíti, hogy a Fidesz-kormány hallgat, és nem tagad kategorikusan.
- Egy meg nem nevezett szóvivő a Guardiannak azt nyilatkozta, hogy a kormánynak “nincs tudomása” az ügyről.
- Novák Katalin azt mondta, hogy ez “egyelőre” csak sajtóhíresztelés, amit nem kíván kommentálni.
- Varga Judit a kérdést is provokációnak minősítette és utólag törölni kérte, hogy adott-e engedélyt újságírók és üzletemberek lehallgatására igazságügyminiszterként, mindenféle jogalap nélkül.
- Szijjártó Péter annyit közölt, hogy sem ő, sem az általa felügyelt hírszerzés nem rendelkezik semmilyen információval a “lehallgatási botrányról” (aminek tehát a létét nem tagadta, csak azt, hogy neki köze volna hozzá).
Pedig az ügy kezelése egyszerű volna: ha nem történt ilyen, akkor azt egyszerűen el kellene mondani. De ez csak akkor működik, ha valóban nem történt meg bűncselekménnyel alapos okkal nem gyanúsítható magyar állampolgárok törvénytelen megfigyelése a kormány utasítására és/vagy engedélyével.
A kormány hivatalosan még nem reagált, egyelőre nem mennek kategorikusan tagadni – hátha utóbbi nyilvánosságra kerül néhány kézzelfogható terhelő bizonyíték ellenük.
Egyelőre annyit tesznek, hogy propagandafelületeiken azt bizonygatják, hogy Magyarországon dúl a sajtószabadság, hiszen nem lőnek fejbe újságírókat, mint Szlovákiában, Máltán és legutóbb Hollandiában.
Pedig az nagy különbség, hogy a fenti országokban magánszemélyek követtek el bűncselekményeket a nyilvánosság tájékoztatását végző újságírók ellen, amivel szemben az erőszakmonopóliummal rendelkező állam, a bűnüldözésért felelős kormány és az igazságszolgáltatás együtt igyekezett fellépni.
Szlovákiában még abba is belebukott az Orbánnal szövetséges Robert Fico kormánya, hogy az újságírógyilkosság ügyében nem volt elég hatékony a nyomozás, de arról szó sem volt, hogy a bűncselekményt a kormány utasítására vagy engedélyével követték volna el.
A mostani magyarországi eset azért kirívóan súlyos, mert 1989-90 óta nem volt arra példa, hogy az aktuális – bármelyik – magyar kormány saját – akár vélt – politikai ellenfeleivel szemben titkosszolgálati eszközöket vetett volna be.
Orbán ugyan 1998-ban azt állította, hogy a korábban ellenzéki Fidesz politikusait a titkosszolgálatok figyelték meg, de utóbb bebizonyosodott, hogy nem mondott igazat, nem történt bűncselekmény, volt szó illegális adatgyűjtésről.
Szemben a mostani esettel, amikor viszont legalábbis nem zárható ki, hogy történt ilyen.
Hasonló eset egyébként előfordult már Európában. Nikola Gruevszki korábbi macedón kormányfő hallgattatta le a politikai ellenfeleit. Gruevszkit az ügyben el is ítélték – Macedóniában működik az igazságszolgáltatás – a börtön elől viszont Magyarországra menekült, és azóta is Budapesten él az Orbán-kormány vendégszeretetét élvezve, valamint a magyar adófizetők költségén.
A polgári demokráciára, a politikai ellenzék jogainak, illetve általában a emberi jogok tiszteletben tartására felesküdött Európai Unióban viszont soha nem történt még csak hasonló sem. Az ilyen eset demokráciákban 1974, a Watergate-ügy és Nixon lemondása óta példátlan és elképzelhetetlen, csak illiberális, autokratikus rezsimekben megszokott.
Egyes országokban lemond a miniszter, ha késik a vonat. Nálunk még akkor sem biztosan bukik bele a kormány, ha bizonyíthatóan bűncselekményt követ el.