Vadászati Világkiállítás, hétköznap délután. A bejáratnál biztonsági ellenőrzés: készséges fiatalemberek fémdetektorral vizsgálják az érkezők (nem sokan vannak) táskáját és ruházatát, fegyver után kutatva. A felvetésre, hogy odabent rengeteg fegyver van, kicsit tanácstalanul néznek össze. Ez a szabály.
Túljutva az első akadályon, a pénztár következik. A rendezvény honlapja bölcsen figyelmeztet mindenkit, hogy érdemes előre megvásárolni a belépőt, elkerülendő a hosszas sorbaállást a helyszínen. Annak, aki mégis vállalja a kockázatot, és online regisztráció helyett helyben venne jegyet, ezzel a tömeggel kell megküzdenie a bejutásért:
A csarnokokban ennek ellenére időnként tényleg nagyobb embercsoportokba ütközhet a bámészkodó. A helyszín tele van iskolásokkal, komplett osztályok tíztől tizennyolc éves korig, akik engedelmesen követik és hallgatják az őket vezető helyi munkatársat. A lemaradókat és helytelenkedőket ( „gyertek már tovább, majd a jegesmedvénél lehet szelfizni!”) beletörődő pedagógusok terelgetik.
Az iskolások környékén több forgatócsoport is dolgozik folyamatosan: bárki ad interjút az eseményről, igyekszik úgy helyezkedni, hogy mögötte valami látványosabb kitömött vad vagy állatszobor és sok ember legyen. Így készülnek az illusztrációk a hétszázezer látogatóról szóló híradásokhoz. A Semjén Zsolt által oly sokat emlegetett üldözött keresztény vadászok nem mutatkoztak, vagy csak rémülten elrejtőztek az üldöztetés elől.
Utoljára pontosan ötven évvel ezelőtt volt Vadászati Világkiállítás Budapesten. A korabeli képek tanúsága szerint az a rendezvény nagyon hasonló volt a mostanihoz. Csakhogy azóta eltelt egy fél évszázad – úgy látszik, nagyjából érintetlenül hagyva a kiállítás megálmodóit. Néhány természetfilm, és egy nagy monitorra kivetített, kipróbálható hőkamera nagyjából az összes olyan technikai vívmány, ami tetten érhető a kiállításon. A többi épp olyan, mint ötven éve is: sorban kiállított fegyverek, kitömött állatok.
Az interaktivitás abban merül ki, hogy bármivel lehet fotózkodni. Pedig rengeteg lehetőség volna: számítógépes, akár 3D szimulációk, hangok, illatok, és egyéb, természetjárással kapcsolatos élmények bemutatása, állatvédelmi programok. Ezek persze pénzbe kerülnek, ami láthatólag erre már nem maradt, hiába a hatalmas költségvetés. Fontosabbnak tűnt, hogy megjelenjenek olyan kiállítási elemek, mint a Türk Tanács pavilonja, rajta Magyarország a tagállamok között, vagy a kitömött vaddisznók között vitrinben bemutatott és külön őr által vigyázott Seuso-kincsek. Az övé még viszonylag hálás munkakör: a kiállított állatokat őrző éjjeliőr élményeit jobb nem elképzelni. Egy Stephen King-regény valószínűleg könnyed olvasmány lehet ahhoz képest, milyen lehet éjszaka az üvegszemű, acsarkodó medvék között járőrözni.
Apropó, állatvédelem. Ha van valami, ami tényleg fontos probléma mostanában, az az ember helye a természetben. A kiállítás szlogenje az, hogy „Egy a természettel”. Ezt az egységet azonban sajátosan képzelték el a szervezők: jó néhány nagy értékű, ritka, védett állat kitömött tetemét csodálhatják meg a természetbarátok. A magyarországi vizes élőhelyeket bemutató tárlaton csak a kiállított madarak eszmei értéke több millió forint (többek között fehér gólya és kanalasgém is látható a kiállított példányok között).
A preparátorbajnokság díjazottjainak egyike egy okapibébivel érdemelte ki a rangos elismerést, de a jegesmedvétől a tigrisig sok minden van még, aminek egyáltalán nem ott lenne a helye a kiállítótérben.
Nem feltételezve, hogy az állatok nem természetes körülmények között pusztultak el, a természet ábrázolásának ez a módja akkor is egy dolgot sugall csak: az ember alázat nélküli, semmit nem tisztelő hozzáállását. Ha ebből a szempontból nézzük, a Vadászati Világkiállítás pontos és kegyetlen tükörképe annak, ahogyan élünk.
