A Központi Statisztikai Hivatal oldalán már olvasható a háztartások életszínvonalát mutató, 2020-as évre vonatkozó részletes kimutatás. Ezt Rétvári Bence államtitkár is felfedezte, és meg is ragadta az alkalmat, hogy Facebook-oldalán egy gyors elemzés keretében bebizonyítsa: a magyarok boldogabbak és gazdagabbak, mint valaha, de főleg, mint 2010 előtt. Állítását egy Lego-kockákat ábrázoló képpel támasztotta alá tudományos bizonyítékként:
Az ábrához fűzött magyarázatában pedig részletesen kifejtette, hogy folyamatosan csökken a szegénység által veszélyeztetettek száma Magyarországon, és ez a kormány munkahelyteremtési intézkedéseinek és a családtámogatási programoknak köszönhető, míg 2010-ig, a Gyurcsány-Bajnai kormányok idején csak nyomor volt és éhezés.
Rétvári abban nem téved, hogy a KSH-tanulmányban látható oszlopdiagramok valóban piros és narancssárga színekkel jelölik az adatokat. Ebből az is kiderül, hogy tényleg elolvasta, a kimutatást, vagy legalább a szép színes képeket megnézegette a hozzájuk tartozó képaláírásokkal. Egy kicsit kellett volna csak jobban elmélyülnie a leírtakban, hogy észrevegye: a színkódok nem pártokat jelölnek. A piros a bruttó, a narancssárga a nettó jövedelmet mutatja az ábrák legtöbbjén. Sajnos úgy tűnik, ezek a színek úgy hatnak egyes honfiagyakra, mint Pavlov kutyájára a csengő, és a puszta látványuk elindítja a gondos kondicionálással megtanított folyamatokat. Piros – Gyurcsány. Narancssárga – minden földi jó és égi áldás összessége.
Bár a KSH méréseit érdemes fenntartásokkal kezelni olyan tényezők miatt, mint a folyamatosan mesterségesen egyre feljebb tologatott szegénységi küszöb, így is van, amin érdemes elgondolkodni a közzétett kimutatások alapján. A tanulmány alapvető hangvétele lelkes és optimista, de diszkréten elrejtve, mintegy mellékesen szerepel benne az alábbi mondat is:
A szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek aránya némileg emelkedett.
De tanulságos az az ábra is, amelyről leolvasható, mire költötték a legtöbbet a háztartások 2020-ban:
Élelmiszerre, azaz szó szerinti megélhetésre ment el a legtöbb pénz. A legkevesebb pedig oktatásra. Valószínűleg nem azért, mert a magyarok nem tanulnának szívesen, hanem azért, mert arra már jut, mire kifizetik a számláikat, és annyi élelmiszert vásárolnak, hogy ne haljanak éhen. Ez az életforma elég messze áll attól a jóléti modelltől, amit Rétvári Bence vizionál az adatokat olvasgatva.
Sem Rétvári Bence, sem a KSH adatai nem említik azt, hogy a járványnak a munkahelyek instabillá válásán kívül volt még egy aprócska hatása. Sokan meghaltak. A legtöbben ráadásul azok közül, akik szerencsére ők már nem szólhatnak, hogy kimaradtak a statisztikákból. Sokan közülük nyugdíjasok voltak, vagy olyan körülmények között éltek, hogy az utolsó pillanatban kerültek csak az egészségügyi ellátórendszer látókörébe, amikor már nem lehetett rajtuk segíteni. Csendes eltűnésük nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a számok még csinosabbak és biztatóbbak legyenek. Lám, nincs ott a kimutatásokban több tízezer állampolgár, akik korábban a szegénységi küszöb közelében, vagy alatta éltek!
Amit egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk – és ez, úgy tűnik, Rétvárinak nem az erőssége – hogy a számok mögött emberi sorsok vannak. Nem politikai játszmák, szellemesnek szánt megjegyzések, egy éjszaka alatt jogerőre emelt és rendesen végig sem olvasott rendeletek, hanem napi megélhetési dilemmák, lakhatási szegénység és minőségi éhezés. Ezek nem látszanak a szép színes diagramokon, és, ha ilyen ügyesen végzik a méréseket, soha nem is fognak látszani.