Avar már akkor is öreg újságírónak számított, amikor bő 35 évvel ezelőtt a még létező Magyar Nemzethez kerültem. Legalábbis nekem, a legfiatalabb gyakornoknak mindenképpen annak számított – a nevét már régen ismertem, olvastam a tudósításait Washingtonból, láttam a tévében sokszor. Bántott is, amikor többször keresztülnézett rajtam a New York palota-beli kopott és dohányszagú hallban, ahol a belpolosok és a folyosó túlsó végén tanyázó külösök összefutottak. Tapasztaltabb riporter barátaim legyintettek, nem ért rá rád figyelni, éppen el kellett magyaráznia a nemzetközi helyzetet valakinek.
És valóban, ha éppen nem Washingtonban volt, hanem a Lenin körút 9-11. alatti szerkesztőségben, jellegzetes hangját messziről hallottam, amint mondjuk az 1963-as időközi szenátori választás Arkansas állambeli eredményét értékelte, amelyből messzemenő következtéseket lehet levonni a szovjet-amerikai kapcsolatokra.
Időm egy részét a szerkesztőségben a telexes Éva nénivel töltöttem, aki mindig ráért velem beszélgetni. Néha rábökött a zakatoló masinára, „Na, nézze csak Gyakornok – ez volt a nevem arrafelé – az Avar úr küldi, nem érdekli?” Őszintén szólva nem érdekelt, legalábbis nem annyira, hogy a nagy- és ékezetes betűket nem tartalmazó, hosszan kanyargó telexpapíron lévő szöveget silabizáljam, de nem akartam telexes Évát megbántani, hát míg jött érte a külügyeletes szerkesztő belenéztem. Na és akkor jöttem rá, hogy ez baromi érdekes. Hogy ezt el kell olvasni, akkor is, ha eddig nem hittem, hogy túlzottan érdekel.
Ezt megerősítette Tibi bácsi is, aki évtizedekre lett a mentorom. Várkonyi Tibor, aki, ahogy Avar is, a régi vágású, művelt, nyelveket beszélő a világ dolgai iránt érdeklődő zsurnaliszták közé tartozott. És kölcsönösen jó véleménnyel voltak egymásról, ami kollégák között már azokban az időkben is szokatlannak volt mondható. Néha ugrattuk őket, hogy olyanok együtt, mint a Mupppet Show két öregembere a páholyból, de aztán valaki felvilágosított, hogy a Muppet Show két öregembere olyan, mint Avar és Várkonyi, azzal a különbséggel, hogy a mi kollégáink még okosak is.
Teltek múltak az évek s az élet úgy hozta, hogy majd egy évtizedig minden hétfő esténket együtt töltöttük egy tévé stúdióban. Akkoriban ment az ATV-ben az Újságíróklub és Juszt Lászlótól én örököltem meg az ATV akkori legnézettebb programjának műsorvezetői posztját.
Így azán évekig hallgathattam Jani okfejtéseit – általában ő volt az első, aki a kérdések után belekezdett a mondanivalójába. Szellemes volt, művelt és nagyon határozottan kiállt a baloldali értékek mellett. Vagyis, híve volt a társadalmi szolidaritásnak, az elesettek segítésének, a jobb helyzetben lévők fokozottabb felelősség vállalásának. Ez már akkor sem volt különösebben divat semerre se, – de Avar mindig és határozottan kitartott álláspontja mellett, amit bármikor képes volt igazolni egy 1971-es mondjuk vermonti esettel.
Én nagyon élveztem az Avar János -Bolgár György – Mészáros Tamás triót, vártam a hétfő estéket, aztán a kedd délelőttöket, amikor Avar izgatottam hívott, hogy milyen volt a nézettségünk, lenyomtuk-e ezt vagy azt. És amikor kiderült, hogy általában igen, akkor az mondta, hogy na ugye.
Eleinte azt hittem, hogy hiú és benne is túlteng a képernyőre kerülő emberek baja, a súlyos és fékezhetetlen szereplési vágy. Aztán megértettem, sokkal bonyolultabb ennél a dolog. Jani hatni akart az emberekre, úgy gondolta, jobbá tehető a világ, ha elmagyarázzuk a működését, megértetjük az összefüggéseket, felidézzük, hogy mi miből következik – mi akik a világról való tudósítás hivatását választottuk.
Néha megsértődött, néha duzzogott- de mindig volt oka miért.
Szenvedélyesen figyelte a híreket és imádott felhívni, hogy elmondja, ezt vagy azt már megint elbasztad fiam. Pedig már három éve és két hónapja is megmondtam neked, hogy Nixon nem azt mondta aznap, hanem azt, hogy….
Egyszer megkért, hogy külföldről hazafelé a reptéren vegyek neki vámmentesen szivart. Felvilágosítottam, hogy csak Párizsig megyek és az Európai Unióban már nincs vámhatár, nincs vámmentes bolt. Erre elmagyarázta, hogy a pénztár előtt fogjak egy ember, aki mondjuk Amerikába megy és kérjem meg őt, hogy fizessen helyettem – vámmentesen . Nem sikerült az akcióm, őszintén szólva nem is nagyon törtem magam érte. De nagyon el tudtam képzelni, hogy ő leszólít valakit, akivel megbeszéli a The New York Times aznapi vezércikkét. S közben a szivar ügyet is lerendezik.
Amióta kirúgtak az ATV-ből sokkal ritkábban találkoztunk, eleinte még hívogatott, aztán valahogy az is elmaradozott. Néha rámszólt, legalább a Klubrádióban szervezzünk egy Újságíróklubot – kétszer talán megtettük.
Nyilván az a cikk vége, hogy sokszor gondoltam, hogy össze kellene hozni a csapatot. ☹