Hogy végül leépítse a jog-, és vissza a pártállamot, de már saját magával az élen.
Meghökkentő, amit Orbán mondott a lehallgatási botrányról. Már az figyelemreméltó, hogy a Fidesz elnöke először volt kénytelen megnyilvánulni az ügyben:
- valódi újságíró eddig nem is kérdezhette (erről sem);
- a kormánypropaganda mikrofonállványai meg nem voltak kíváncsiak a dologra (azt mondták nekik, ne legyenek).
Emmanuel Macron budapesti vizitje miatt azonban Orbán nem tudta elkerülni, hogy újságírói kérdésekre válaszoljon, és az egyik francia riporter a Pegasus-ügyről érdeklődött, különös tekintettel Áder testőreinek lehallgatására, illetve arra, hogy Orbán is máshogy gondolkodott korábban erről a kérdésről. (Ti. hogy nyugat-európai tévhitek szerint valóban liberális és demokrata volt.)
Orbán persze mellébeszélt. Igen rövid és nagyon kitérő válaszában azt fejtegette, hogy
Magyarország egy jogállam, és a titkosszolgálatok működését is jogállami szabályok rendezik Magyarországon, amiket mi mindig betartunk, és büszkék vagyunk arra, hogy szemben a kommunista rendszerrel a titkosszolgálatok jogállami keretek között kell, hogy működjenek.
Ebből kitűnik, hogy Orbán nem érti, hogy a jogállam definíciója többek között tartalmazza a hatalmi ágak szétválasztását és egymás általi kontrollját is. Nem elég, ha jogszerűsítik azzal, hogy szimplán beleírják a törvénybe – mint nálunk -, hogy ha a Belügyminisztérium által irányított titkosszolgálatok ún. nemzetbiztonsági (tehát mondvacsinált és politikai) okokból le akarnak hallgatni valakit (esetleg a Pegasusszal), akkor azt az Igazságügyminisztériumnak engedélyeznie kell.
Az egyik kormánykinevezett ellenőrzi tehát a másikat. Azonban attól még nem lesz jogállam, hogy az egyik Fidesz-politikus szándékát a másik Fidesz-politikus láttamozza. Attól pártállam lesz. Miközben Orbán egy közbeiktatott mondatában épp szembeállítani próbálta a kettőt:
Amikor a politikát kezdtük, akkor még nem ez volt a helyzet, hiszen mi a kommunista rendszerrel szembeni ellenállásból jövünk, tehát a szabadságharcosok és az utcai harcosok világából jöttünk a politikába.
Pedig de. Orbán állításával szemben pont ez volt a helyzet 1989-90 előtt is: formálisan jogszerű volt a politikai rendőrség munkája, mert megfelelt a törvény betűjének. Akkor is az állampárt felügyelte a titkosszolgálatokat, de attól még
ugyanúgy nem jogállam, ha Fidesz-politikus legitimál egy másikat, mint amikor MSZMP-politikusok tették ezt egymás közt.
Nem történt más, csak az állampárt neve változott. Részben még az emberek is ugyanazok.
Ugyancsak megdöbbentő látni, a Fidesz-vezér miként építgeti tovább a róla és róluk Nyugat-Európában még mindig élő mítoszt – és tagadja le, hazudja el a történelmi valóságot. Például saját és párttársai múltját azzal, hogy ti. ők a “kommunista rendszerrel szembeni ellenállásból jönnek”.
- Azóta kőbányászatból milliárdossá vált apja 1958-ban, a legsötétebb represszió, Nagy Imréék kivégzésének évében lépett be a Kommunisták Ifjúsági Szövetségébe, majd az állampártba, utóbb a Magyar Szocialista Munkáspárt alapszervi párttitkárává is kinevezték.
- Orbán maga is ifikomcsi volt, gimnáziumi KISZ-titkár, az apparatcsikjelöltek lapjának, az Ifjúkommunistának lelkes előfizetője. Az állampártba ugyan már nem lépett be, de csak mert kerülő úton gyorsabb karriert remélt, mint a hosszú meneteléstől a KISZ- és a pártapparátuson át. (És mint látjuk, be is jött a terv, bár nem volt sokkal rövidebb az út.)
- A kormány és a Fidesz is hasonló kommunistaellenes ellenállókkal van tele. Elég csak a szintén gimnáziumi KISZ-titkár Rogánt és Vargát, esetleg az egyetlen “civil” munkahelyként az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetét (főigazgató: Aczél György) maga mögött tudó Kövért, vagy az MSZMP-tag Pintért (úgyis mint a titkosszolgálatok egy részét felügyelő belügyminisztert) és Stumpfot említeni.
Az utóbbi, a korábbi alkotmánybíró, jelenleg a felsőoktatás Fidesz-kézbe való átjátszásáért felelős kormánybiztos például akkora kommunistaellenes ellenálló volt az 1980-as években, hogy egyenesen a kommunista pártállam belügyminiszterének lányát vette el. Aki – Horváth István – Stumpf – akkor Orbán kollégiumigazgatója – révén a későbbi Fidesz-elnöknek is személyes ismerőse volt. Annyira, hogy azóta sem cáfolt titkosszolgálati jelentések szerint 1986-ban részt vett Orbán Viktor és Lévai Anikó esküvőjén.
Orbán tehát akkora kommunistaellenes ellenálló és utcai harcos volt, hogy a kommunista rendőrállamot irányító belügyminiszter ott volt a lagzijában.
Hát így jöttek “ők” a kommunista rezsimmel szembeni ellenállásból.
A Fidesz is az állampárton beüli harcok eredményeként alakult, alakulhatott meg meg 1988-ban: az ügyészség nem tudta, hová álljon a Grósz-Berecz- és az akkor taktikai szövetségben lévő Nyers-Pozsgay-szárny közötti küzdelemben. Így inkább nem foglalt állást, és nem számolta fel a Pozsgayhoz közel állónak gondolt (Horváth István Pozsgay embere volt), a KISZ riválisának szánt (nevébe is hajszál híján bekerült a szocialista szó) ifjúsági szervezetet.
(Innen nézve már egyáltalán nem tűnik véletlennek, hogy 2011-ben Orbán Pozsgayt is felkérte a NER alkotmányozó testületében való részvételre. Pozsgay biztos értékelte, hogy van, amikor és akinél a hála igenis politikai kategória.)
Más kérdés, hogy erről a nyilvánosság nem sokat tudott. Vagy éppen semmit. Orbán 1989-ben, Nagy Imréék újratemetésén mondott beszédével vált közismertté (mégegyszer: a volt miniszterelnök és társainak kivégzését az apja nemhogy ellenezte volna, de abban az évben csatlakozott a kommunistákhoz), ahol a szovjet csapatok kivonását követelte Magyarországról.
- Akkor, amikor annak szándékát, a Brezsnyev-doktrína feladását már fél évvel korábban, 1988. decemberében bejelentette a New York-i ENSZ-közgyűlésen Mihail Gorbacsov, az SZKP főtitkára, a Szovjetunió elsőszámú vezetője.
- Amin felbátorodva Németh Miklós akkori magyar miniszterelnök 1989. márciusában, Moszkvában kérte Gorbacsovot az ígéret valóra váltására. A csapatkivonás a következő hónapban meg is indult, amiről a korabeli magyar sajtó is beszámolt.
A nem vájtfülű közönség viszont nem tulajdonított nagy jelentőséget az ügynek. A politikai ellenzék persze igen, de őket jobban érdekelte a csapatkivonás ténye, mint az, hogy erről mennyit tudnak az emberek. Ezt használta ki Orbán, amikor beszédében nemcsak a kommunistákat tette felelőssé mindenért – ami a saját vagy az apja előéletének ismeretében is kimondottan érdekes, és amivel veszélyeztette az MSZMP és az ellenzék között épp csak megindítani kívánt tárgyalásokat a demokratikus átmenetről -, de
követelte a már folyamatban lévő csapatkivonást is.
Puszta marketingfogás volt. Politikai blöff az ismertség érdekében. De olyan jól sikerült, hogy évtizedekre rögzült a magyar és az európai közvéleményben is, és ebből lett a kommunistaellenes szabadságharc mítosza, amiből máig él és máig építget Orbán.
Így volt ez persze némely másik helyen is, de Illiescunak, Tudjmannak vagy Miloszevitynek nem sikerült azért a demokratikus szabadságharcos álcáját magára öltenie, míg a Orbán legalább látszatra Havel és Walesa mellé tudott beállni. Azóta persze Havel és Walesa is az álca mögé látott, de a túlnyomó többségben még mindig él az antikommunista Orbán legendája.
Ebből is látszik, hogy Magyarországon akkora kommunizmus volt, hogy még a kommunizmust is kommunisták döntötték meg.