Hosszú tárgyalások, egyeztetések és szervezés után a pedagógus szakszervezetek végre összefogtak, és megmutatják, hogy nem hagyják magukra az oktatásban dolgozókat. 2022. január 31-ére országos figyelmeztető sztrájkot szerveztek. A sok tárgyalásra azért volt szükség, mert a jelenleg hatályban lévő sztrájktörvény, bár engedélyezi a munkabeszüntetést, olyan keretek közé szorítja, amelyek szinte lehetetlenné teszik, hogy komolyan érezhető legyen a hatása. Mégis, most talán sikerült egy olyan konstrukciót kidolgozni, ami nagyobb visszhangra számíthat, mint az eddigi, elszigetelten fellobbanó és hamar feledésbe merülő spontán akciók.
Sok platformon olvasható, még olyanoktól is, akik egyébként rendszeresen kiállnak a tanszabadság mellett, hogy semmi értelme egy kétórás demonstrációnak: forradalom kell, utcai harcok, patakokban folyó vér ahhoz, hogy bárki bármit is komolyan vegyen! A valóság az, hogy a hétfői, kétórás figyelmeztető sztrájk csak első lépése egy folyamatnak. Aznap délután forgalomlassító demonstrációt tart Budapesten a Magyar Szakszervezeti Szövetség, március 16-án pedig, ha addig nem mutatkozik látható eredmény, egész napos, országos pedagógussztrájk várható.
Valami most megmozdult, elindult. És ezt az ország vezetése is jól látja. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az elmúlt napokban többször is próbálkoztak fenyegetéssel és megfélemlítéssel. A központi felvételi idején nagy erőkkel vonult ki a kormányhivatal egy budapesti alapítványi gimnáziumba, hogy erőt demonstráljon. Január 27-én délután pedig az Oktatási Hivatal minden intézményvezetőnek továbbította Maruzsa Zoltán levelét, amely arról szólt, hogy a hétfői megmozdulás nem felel meg a törvényi előírásoknak. A levél az atyai hangú figyelmeztetéstől hamar eljutott a fenyegetőzésig, miszerint törvényt sért az, aki részt vesz a tiltakozásban, és ehhez mérten számolnia kell bizonyos következményekkel. A felhívás nyilvánosan nem jelent meg, személyesen kapta meg e-mailen mindenki – talán azért, hogy ez is fokozza az „ismerünk, látjuk, mit csinálsz, elérünk”-érzést. Fenyegetőzni egyébként is az áldozathoz simulva és a fülébe suttogva kell, nem hangosan kiabálva. Sajnálatos módon a levél kiküldése után nem egészen 24 órával a bíróság abban a kérdésben, törvényes-e a hétfői sztrájk, a szakszervezeteknek adott igazat, nagyot ütve ezzel az államtitkár amúgy sem stabilan bebetonozott szakmai hitelességén. Kérdés, hogy ha nem így történik, akkor mi lett volna hétfőn: be kell-e tartani egy irreális, betarthatatlan törvényt, vagy a tudatos állampolgárnak éppen az a kötelessége, hogy szembeszálljon az ilyen előírásokkal, és igazságosabbat, méltányosabbat harcoljon ki helyette? A dilemma a bírósági döntéssel sem oldódott fel, és előbb-utóbb szembe kell vele néznie annak, akit érint – azaz mindenkinek, aki ebben az országban képzelik el a jövőjét munkavállalóként.
A helyzet valójában nagyon egyszerű. Most adott egy lehetőség minden pedagógus számára, hogy biztonságos, törvényes keretek között megmutassa, mennyire méltatlan a helyzete. Azok, akik nem élnek ezzel a lehetőséggel, kimondatlanul is azt erősítik: jól van minden úgy, ahogy van. Mindenki, aki félelemből, fásultságból, kényelmességből kimarad ebből, azt üzeni: pont így szeret dolgozni, ennyire kizsákmányolva, megalázva, direkt jó, hogy nem tud megélni a fizetéséből, és hogy nem tud a gyerekekkel személyes kapcsolatokat építeni a rendszer embertelen működése miatt. Azt a példát mutatja minden tanítványának, hogy a túlélés egyetlen módja a csendben lapítás és a saját érdekek háttérbe szorítása. Azt üzeni minden szülőnek, hogy nem számítanak a gyerekeik, majd csak valahogy túlélnek ők is, és ha nem, akkor bocs, de így jártak, annyit sem érnek, hogy valaki felvegyen a kedvükért egy kockás inget.
A kérdés csak az: kire bíznánk inkább a gyerekeinket: arra, aki kiáll értük, vagy arra, aki mindent felad a saját vélt kényelme érdekében?