Budapesten október ötödikén a reggel egy öt kilométer hosszú élőlánccal kezdődött a belvárosban, országszerte pedig kisebb, de határozott megmozdulásokkal. Öt kilométer hosszan álltak gyerekek és szülők, hogy megmutassák: többet érdemelnek. Ők, és nemcsak a pedagógusok – mert lassan kezd felrémleni az átlag állampolgár előtt is, hogy nem jó az senkinek, ha a gyerekeiket megalázott, megfélemlített, frusztrált emberekre kénytelenek bízni, mert szakemberből egyre kevesebb dolgozik már a közoktatásban.
A tömeg délután aztán újra összeállt, ezúttal a Margit-hídon, blokkolva a délutáni belvárosi forgalmat. Aztán megint este, a Kossuth téren: akkor már húszezren.
Én is keveset keresek, mégse kiabálok – morog az egyik járókelő, aki véletlenül keveredett az események közelébe, és most a járda szélén próbál továbbhaladni. Rögtön két kamasz kezdi neki magyarázni, hogy itt nem a pénzről van szó. Ők már értik – hiszen azok közül valóak, akiket külföldre száműz hamarosan a saját hazájuk, és akik azt élik meg, hogy sokan, a szüleik, a tanáraik azért maradnak, hogy ők mehessenek. Ez nem tanártüntetés, annál sokkal több: az ország jövőjéről szól. Persze, a tanárokat meg kellene rendesen fizetni. De ugyanígy a diákjaik szüleit is, a saját munkahelyükön. És azokat is, akik értenének ahhoz, hogyan kell egy modern, emberbarát és a kor kihívásaira választ adó oktatási rendszert felépíteni, de mégsem ezzel foglalkoznak, mert ezért nem jár most semmiféle elismerés, anyagilag és szakmailag sem.
A rendszer inog, és hogy biztosítsa magát valahogyan, szelektál. Aki jó szakember, van benne hivatástudat, az látja, hogy az irány nem jó, és, mivel fontos számára a dolog, ezt szóvá is teszi. Aztán egy szép napon arra eszmél, hogy már nem tartanak igényt a munkájára. Maradnak azok, akik nyakukat behúzva, akár meggyőződésük ellenére is képesek kiszolgálni a hatalom igényeit, háttérbe szorítva a sajátjukat. Meg lehet alázni, ki lehet rúgni néhány tanárt. Diákokat is, bár az kissé már problémásabb lehet, főleg, ha tanköteles korúak. De azokat, akik nem töltenek be pozíciót az oktatási rendszerben, ezek között a keretek között nem lehet elhallgattatni. 2022. október 5-én kivételesen nem néhány kétségbeesett tanár állt ki, hogy megvédje a gyerekeket, ahogyan eddig – hanem a gyerekek és a szüleik, hogy megvédjék magukat.
Talán lassan megszületik a felismerés: az oktatással kapcsolatos tiltakozások nem „tanártüntetések”, hanem egy ország állampolgárainak küzdelme a legalapvetőbb jogaikért.
