Jó és rossz emlékművek

Jó és rossz emlékművek

Jó és rossz emlékművek

Alapesetben meg kéne ismernünk a múltat, hogy ha hibáztunk akkoriban, ha nagyon rosszul sült el valami történelmi múltba vesző tettünk, azt vagy valami hasonlót lehetőleg ne ismételjük meg a mában vagy holnap. Illetve ha valamit jól csináltunk, tanuljunk abból is, legyünk büszkék rá. Talán ezen a téren segíthetnének bennünket például az emlékművek.

A rendszerváltással egy időben nagy rössel estünk neki a Lenin-szobroknak, a tanácsköztársasági emlékműveknek. Deportáltuk őket a szoborparkba vagy röhögve beadtuk a MÉH-be. Mondjuk Leninhez tényleg nem volt túl sok közünk. Meg Engelshez vagy Marxhoz (kivéve a Marx Károly Közgazdasági Egyetemet, ahol a vén szakállas megmondóembert végül valami félreeső kis szobába zárták). Az egyetemet ma már Corvinusnak hívják, Karl-Marx-Stadt pedig megint Chemnitz lett, mint előtte századokig.

Jó, hát ez volt az első kvázi forradalmi svung eredménye. De azután kipaterolták Károlyi Mihályt meg József Attilát a Kossuth térről, Nagy Imréről nem is beszélve. Miközben a mai napig lelkesen bizonygatják, micsoda hősök voltunk 56-ban – kivéve talán a forradalom valóságos vezetőit, akik helyett Pongrátz Gergelyt és Wittner Máriát sztárolták, és egy krónikus hazudozó senkit, Dózsa Lászlót festették fel százszorosra felnagyított méretben a tűzfalakra.

De a dicsőséges Rákosi-ellenes (bár sajnos akkor elbukott) forradalomtól araszoljunk, ha lehet, még egy picit vissza a történelemben: egészen 1941-ig vagy 45-ig, amikor is sajnálatos módon a rossz oldalon vettünk részt a II. világháborúban.

Megbombáztattuk, egyébként tök fölöslegesen Kassát, majd hadat üzentünk az éppen akkor bajban lévő Szovjetuniónak (meg az Egyesült Államoknak), de óriási mázlinkra nem New Yorkba küldtük a II. magyar hadsereget, hanem nagyképűen Ukrajnába, ahol sikeresen le is mészároltattuk őket. A hős magyar vitézeket ugyanúgy, mint a fegyverfogásra sem érdemesített munkaszolgálatos zsidókat és politikaiakat.

Hogy drága vezetőink, országunk akkori urai miért tettek ilyet, azt ma már elég jól láthatjuk. Ha két szóval akarom leírni, akkor Trianon miatt, de szerintem… – és innentől kezdve drága honfitársaim egy nem elhanyagolható része finoman szólva nem fog velem egyetérteni.

Szóval szerintem nem valami okosan reagáltunk Trianonra. Nem túlságosan megfontoltan, előrelátóan. Már eleve, hogy az 1919-ben hatalomra vergődött Horthy és az általa két évtized alatt elég szilárddá kovácsolt szélsőjobboldali rendszer a zsidók, a kommunisták és a liberális nyugatosok mellett a szegény embereket tekintette fő ellenségének. Őket még arra sem méltatták, hogy titkos szavazáson nyilváníthassanak véleményt a választásokon – de mint ma már napnál világosabban látjuk, amúgy sem mindig az urnák előtt dől el, hogyan marad hatalmon évtizedekig egy magát leválthatatlannak tekintő nacionalista kurzus. (Pedig akkor még voltak, igaz, csak 1939-ig, Est-lapok is.)

A revansvágytól fűtött, irredentizmushoz szoktatott közvéleménnyel könnyű volt megetetni, hogy Hitler és a németek szerzik nekünk vissza a románoktól, szlovákoktól, jugoszlávoktól az elcsatolt területek egy jelentős részét, és ezért már érdemes párszázezer embert vágóhídra küldeni (meg persze az ukrán és orosz parasztoknak és katonáknak egy jó részét is, de értük sírjon az ő anyukájuk).

Azt hiszem, a Kárpátokon túlra vezényelt kiskatonák és muszosok elég hamar, legkésőbb az első télen azért már kezdték kapisgálni, hogy ez nem lesz egy ünnepi fáklyásmenet. De az elvakult vezetők és a közvélemény egy nem elhanyagolható része továbbra is bízni akart a németek győzelmében, és lelkesen utálta tovább az „oroszok” mellett a románokat, a cseheket, a szlovákokat, a szerbeket és a horvátokat – és akkor még örüljünk, ha a nyugati szövetségesekkel, a britekkel meg az amerikaiakkal kicsit elnézőbbek voltak. (Persze a franciákkal nem, mert a rohadt Trianon meg a szemét Clemenceau…)

Amikor aztán az oroszok elkezdik durvábban ütlegelni a németeket meg azok szövetségeseit, köztük a Donig előreszivárgó hős magyar honvédeket, vagyis 1943-tól kezdve, na, akkor már Horthy is ráébred lassan, hogy esetleg ideje lenne egy kicsit kevésbé eltökélten isteníteni Hitlert, egy kicsit kevesebb magyar bakát kellene a halálba küldeni. Csakhogy Hitler, aki eredetileg nem is kérte, hogy fegyveresen is segítsük őt a szent szovjetellenes hadjáratában, most már, hogy százezerszám hullottak a német katonák is, meg hogy elég eltökélten kezdtek nyomulni nyugat felé Sztálin bátyó talán rongyos, de elég jól fegyverzett katonáinak milliói, tankjainak tízezrei, akik ugye a saját hazájukat igyekeznek felszabadítani – szóval most már Hitler elég keményen követelőzik magyar katonák keletre küldése és mindenféle mezőgazdasági cikkek nagybani nyugatra szállítása érdekében.

És Horthynak engednie kell. Mert ha az oroszokkal (és a többi szövetséges csapatokkal) nem is igen bírnak, annyi erejük még bőven van a németeknek, hogy őt engedelmességre szorítsák, és ha kell, határozott követeléseiknek katonai nyomatékot is képesek adni.

Horthy talán már szánja-bánja, hogy belelavírozta magát és az országát ebbe a csapdába, ha lehetne, mentené ő még a kevés menthetőt, de 1944. március 19-e után felad minden ellenállást, átengedi Magyarország még megmaradt értékeit (gyárakat, mezőgazdasági terményeket, katonákat) a németeknek, és nem csak hogy belenyugszik a teljes vidéki zsidóság, több mint négyszázezer magyar állampolgár Auschwitzba hurcolásába, hanem ezt az embertelen tömeggyilkosságot a magyar csendőrség és a Magyar Államvasutak segítségével hajtja végre. Persze, ne legyenek illúzióink, a magyar nép egy jelentős hányadának részvétlensége, sőt kárörvendezése mellett.

Most már csak két dolog van rá hatással. Az első, csekélyebb mértékben, hogy a nyugati szövetségesek elég egyértelműen fenyegetőznek, mit tesznek majd vele és a sleppjével, ha majd győztesen befejezik a háborút. Másodszorra azonban már valóban megijed és magába száll, amikor a románok 1944. augusztus 23-án nem csak hogy leteszik a fegyvert az orosz csapatok előtt, de egy váratlan húzással át is állnak a németellenes (és persze magyarellenes) oldalra, nyilvánvalóan elsősorban Erdély visszaszerzése érdekében. És persze 1919 után szívesen bevonulnának ismét Budapestre is.

Ekkor kezd ő is a különbéke irányába tapogatózni, de gyáván, ügyetlenül, mert közben persze minden porcikája tiltakozik az ország várható orosz megszállása, a Trianonban egyszer már elveszített területek újbóli elcsatolása és persze a saját sorsának előreláthatólag igen szomorú végű beteljesülése miatt. Nem is lépheti túl a saját árnyékát, és végül még arra is hagyja magát rászorítani, hogy az országot végleg romba döntő, saját kezükkel magyarokat gyilkoló Szálasiék kormányának valami látszatlegitimitást adjon.

Aztán megérkeznek a szovjet csapatok, és néhány mai széplélek elvárásaitól eltérően nem bánnak kesztyűs kézzel magyar ellenségeikkel, a katonákkal és a civilekkel. (Egyébként ez sem egészen így igaz, mert ha elő is fordulnak kegyetlenkedések, atrocitások és erőszak, méghozzá igen nagy számban, azért tudunk a győzők időnkénti emberségesebb tetteiről is.)

Egy dolog azonban kétségtelenül igaz: Jalta miatt vagy a jaltai megegyezéseket a saját szájuk íze szerint interpretálva 1945 után még 45 évig vagy picit tovább Magyarországot megszállva tartják, ránk erőltetik béna, kellemetlen rendszerüket, és ezen a téren is elég erőszakosak bírnak lenni.

Elnyomó uralmukat különféle közterületi jelképekkel is nyomatékosítják: ilyenek a vörös csillagok mindenfelé, a gyárak homlokzatán is, vagyis az államosítás, ilyen a kommunista párt kizárólagos uralma, a Varsói Szerződés, vagy hogy nyugatra irányzott atomrakétákat telepítenek az országba, és hogy nekünk is szidalmaznunk illik Amerikát és a többi imprlista, kapitalista államot – pedig szívünk szerint valójában mi is úgy akarnánk élni, mint ők.

És igen, ez az ötágú csillag megjelenik a ronda szovjet hősi emlékművek tetején is, és látható az ormótlan oszlopokon a szovjet címer, amit 45 év alatt megtanulhattunk utálni.

Úgyhogy egyesek szerint most már végképp eljött az idő, hogy ledöntsük ezeket a saját vereségünkre emlékeztető obeliszkeket, vagy ha valamilyen nemzetközi szerződés arra kötelez minket, hogy mégse döntsük le őket, akkor helyezzük át, tegyük kevésbé látványos helyre, kössük át nemzetiszín szalaggal, mint augusztus 20-án az új kenyeret, most már hirdesse a mi győzelmünket, a kutya úristenit neki.

Hogy én ezen miért gúnyolódom, miért nem értek egyet vele?

Először is azért – és ezt elég lényeges történelmi ténynek érzem –, mert bármi is történt az azt követő 45 évben, a második világháború végén mégis csak az orosz (vagy szovjet) csapatok szabadítottak fel minket a fasiszta-nyilas rémuralom alól, és ezt csak az tagadhatja, aki nemhogy akkor egy rövid időre megtévedt, hanem még ma is velük, a végre legyőzöttekkel érez.

Hogy miként lehetnek még mindig ilyen emberek? Mindjárt arról is szót ejtek, de előbb azt is el kell mondanom, hogy őszinte sajnálatomra nemhogy vannak, hanem a számuk napról napra nő.

Ennek oka pedig a lelkek mélyén fél évszázadig elfojtva megmaradt, de mostanában egyre inkább felszínre törő nacionalizmus, a felülről is szított idegengyűlölet, a mások iránti akár csak minimális tolerancia növekvő hiánya. Egy kicsit másképp, mint a múlt század húszas-harmincas éveiben, de ki merem mondani, hogy ez is lassú fasizálódás.

Lehet, hogy én erre különösen érzékeny vagyok, de tény, hogy nagyon nem szeretném, ha azok a szörnyű történelmi idők visszajönnének, vagy ha valami ahhoz hasonló alakulna ki manapság ezen a 93 ezer négyzetkilométeren. Elsősorban ezért szeretném, ha nem söpörnénk le az asztalról a második világháborús tanulságokat, szerettem volna, ha nem neveztük volna át a Roosevelt és Moszkva teret, ha nem Wass Albertről nevezték volna el a tapolcai megyei könyvtárat, és ha nem takarítanánk el az útból a bármily ronda szovjet hősi emlékműveket.

Tardos János

Facebook Comments