Megbünhödte már

Megbünhödte már

Megbünhödte már

A Kulturális és Innovációs Minisztérium a napokban felhívást tett közzé a közelgő Magyar Kultúra Napjával kapcsolatban. Január 22-én délutánra közös szavalásra invitál mindenkit az Országház elé, ahol Kölcsey Himnusz című verse megírásának 200. évfordulója alkalmából 200 gyermek – 100 magyarországi és 100 határon túli lakcímmel rendelkező  – mondja el majd a költeményt (ahogy a felhívás fogalmaz: „nemzeti imádságunkat”) a lépcsőkön állva, Novák Katalin köztársasági elnökkel közösen. Ez lesz a hivatalos kultúranapi állami megemlékezés záró mozzanata.

A magyar nép emblematikus költeményének születését természetesen illik megünnepelni: de hogy hogyan lehet ezt méltó módon tenni, azon talán érdemes lenne elmélázni egy kicsit.

A programot szervező intézmény neve Kulturális és Innovációs Minisztérium: ebből a felületes szemlélő esetleg levonhat olyan következtetéseket, hogy a hagyományok ápolása mellett a kortárs kulturális élet ápolása, fejlesztése, támogatása is a hatáskörébe tartozik, sőt, ez tartozik csak igazán. Egy, a magyar kultúrát ünneplő rendezvénynek a modern színházról, irodalomról, képzőművészetről sokkal inkább szólnia kellene, mint a különféle hatalmi rendszerek által bebetonozott klisékről. A folytonosságról kellene szólnia, a fejlődésről, arról, hogy mennyire jól gazdálkodtunk azzal a nyelvi és kulturális munícióval, aminek az alapjait a reformkor teremtette meg. Ha mindezt figyelmen kívül hagyjuk, éppen azzal a törekvéssel megyünk szembe, ami többek között a Himnusz költőjének is legfőbb víziója volt.

Országunk mostani vezetésének  – mint a huszadik század második felében felnőtt minden magyar állampolgárnak – valószínűleg örökre beégtek azok a lidércnyomásos epizódok, amikor esőben, fagyban, vagy éppen tűző napsütésben kellett dögunalmas ünnepségeken gépiesen bemagolt, nagyrészt érthetetlen szövegű verseket é dalokat előadniuk, vagy végighallgatniuk mások előadásában. Az alkalomhoz illő ruha soha nem passzolt az időjáráshoz, kényelmetlen volt a cipő, és mindig volt valaki, aki elájult: őt általában gondoskodó pedagógusok távolították el gyorsan a helyszínről és tették valahova félre, hogy ne zavarja az összképet. Úgy látszik, hogy a jelenlegi kormányzat tagjaiban nosztalgikus vágyakozás ébredt, mert máshogyan nehezen magyarázható, hogy a XXI. század elején, egy elméletileg szabad, demokratikus berendezkedésű, sőt, kifejezetten család- és gyerekbarát országban egy ennyire elavult, múltba révedő és a modern gyermekjogok szemszögéből nézve erősen megkérdőjelezhető módját választja az ünneplésnek.

Napjainkban gyerekeket politikai rendezvényen biodíszletként használni ciki. A határon túli gyerekeket ideutaztatni csak azért, hogy betanított szöveget szavaljanak, ezzel is bizonyítva, hogy a kormány csápjai kinyúlnak a környező országokba is, talán még ennél is kínosabb.

Azt pedig talán inkább hagyjuk is, mit szólna mindehhez Kölcsey, aki sodró erejű költeményében éppen egy elnyomás alól felszabaduló Magyarországért imádkozik.

Facebook Comments