“Úszónemzet vagyunk!” -posztolta közösségi oldalain a magyar kormány a Fukuokában megrendezett vizes világbajnokság napjaiban. Sós Csaba, a magyar úszóválogatott szövetségi kapitánya ennél részletesebb, és kevésbé lelkes interjút adott a világverseny kapcsán. Nyilatkozatában értékelte a versenyzők teljesítményét – és közben nyilvánosan támadta és megalázta az egyiküket. A 400 méter vegyesen nyolcadik helyezést elérő Holló Balázsról azt állította, hogy nem tett elég erőfeszítést, nem volt együttműködő, és ennek köszönhetően alakult a döntőben nyújtott teljesítménye.
Ha úgy dolgozik, ahogyan én azt elvárom, akkor érmes lehetett volna. Huszonhárom évesen négyszázon szerintem elvárható, hogy valaki egy másodpercet javuljon.
Vajon egy összességében sikeres világverseny után miért van erre szükség? A szakmai munka esetleges hiányosságaiért egyedül a versenyzőt felelőssé tenni a szövetség makulátlanságát bizonygatva nem túl elegáns dolog. Persze, az “úszónemzetet” méltató kormány nem lehet elégtelen az ezt biztosító szervezettel, így rá kell mutatni, hogy ki a hibás. Ha esetleg a nyilatkozat mögött egy régebb óta húzódó személyes konfliktus van, akkor pedig különösen méltatlan dolog ezt belekeverni a szakmai munka értékelésébe.
A magyar úszósport körül időről időre fellángolnak a viták arról, hogyan bánnak a sportolókkal a hozzájuk képest hatalmi pozícióban lévő feljebbvalóik: edzők, szövetségi vezetők, gyakorlatilag bárki, aki a karrierjüket (és ezen keresztül a sajátját is) egyengeti. A versenysportra való alkalmasság egy gyerek esetében sok esetben még mindig azt jelenti, hogy az adottságokon és motiváción túl mennyire tud valaki úgy teljesíteni és fejlődni, hogy közben folyamatosan megalázzák és a végtelenségig kizsigerelik. Persze, minden eredményért áldozatokat kell hozni, de hogy milyet és mekkorát, azzal kapcsolatban már érdemes lehet vitatkozni. Úgy tűnik azonban, hogy sokkal fontosabb számunkra az, hogy “mimagyarok” zászlót lobogtatva énekelhessük a Himnuszt, mint hogy valóban megbecsüljük a legjobbjainkat – személyükben, és ne csak teljesítményükben azonosulva velük.
Még mindig ott tartunk, hogy valaki porig alázható a nyilvánosság előtt, amiért a teljesítmény, amit egy sportversenyen nyújtott, csak kiváló, és nem emberfeletti.
A döntőben, ahol Holló Balázs nyolcadik lett, a győztes Léon Marchand világcsúcsot úszott: ez lenne a mi elvárásunk is minden egyes sportolónktól, és ha nem felelnek meg ennek, akkor bármit megtehetünk velük? Az utóbbi időben számos példát láthatunk arra több sportágban is, hogy azok a versenyzők, akik valóban tehetségesek, és kiszolgáltatottjaivá válnak a fölöttük hatalmat gyakorlóknak, elhagyják az országot, hogy karrierjük méltó körülmények között teljesedhessék ki. Akkor pedig hiába vagyunk “úszónemzet”, nem lesz mit ünnepelnünk.