„Az új törvény ezen megoldása lehetőséget teremt az eddig kizárólag a nyomozásra feljogosított szervek által és a rájuk vonatkozó törvények alapján a bűncselekmények gyanújának megállapítása előtt végezhető felderítésre, ezzel a valós idejű büntetőeljárás folytatására ösztönözve az előzetes felderítést végző szerveket” – áll az Igazság(ügyi) Minisztérium új törvénytervezetében. Lefordítom, ha nem lenne világos: akkor is nyomozhatnak utánunk (bevetve a titkos adatgyűjtés teljes arzenálját), ha semmiféle gyanú nem merül fel velünk szemben. Mintegy megelőzésként, mert mondjuk olyan a pofánk, hogy tuti mindenre képesek vagyunk.

Jó pár évvel ezelőtt, még a kilencvenes évek elején Amszterdamból jöttem éppen hazafelé. Voltak még ezek az olcsó buszutak, nem sokkal a rendszer lukratív újraosztását követően. Valamilyen Travel Kft., néha meg kellett ugyan tolni az Ikarust, a borostás, vörös szemű sofőrök pedig nemigen tartották be a kötelező pihenőket, kész életveszély volt, de határozottan olcsó (mint a mások élete); azt nem mondhatnám, hogy valódi bája lett volna ezeknek az utaknak, de egyfajta ritmusa igen. Ebben a ritmusban sajátos nyomatékot kapott az obligát Hegyeshalom. Kifelé is, befelé is. Még nem voltunk EU-tagok, a dicsőségesebb napokat is látott végváron tombolt a totalitárius nosztalgia. Sorok, ellenőrzések, naálljoncsakfélrék, szálljon-le-nyissa-ki-hát-ez-meg-itt-micsodák. Az amszterdami busz különösen gyanús volt, visszafelé meg végképp. A Szodoma-Gomorra menettérti. A kora délután, elnyűtten, büdösen, az átgörbedt éjszaka (és egy hét mondén élet) után kilúgozott emberek afféle lámpa körül rajzó, kövér, bódult, barna éjjelilepkékké változtatták a vámosokat, akik a nagy fogás és az azonnali előléptetés három szilváját vizionálták belső, imaginárius nyerőgépeikre.

Engem rögtön megtaláltak. Tudtam már előre, egyszerűen ilyen fejem van, ha a buszon nem ült cigány, fekete vagy arab, akkor biztos mindig engem szedtek először darabokra a határőrök (ez még manapság is így van).

 

Kipakoltatták a cuccomat, belenéztek a szendvicsembe, a bakancsomba, másfél napos buszozás után, kellemes munka, mondhatom, és a végén még a számba is belepislogtak. Mivel nem találták meg nálam az évtized drogfogását, közölték: kész, mehetek, pontosabban „Végeztünk is, elmehet!”. Kicsit meghökkenve kérdeztem, hogy hát ennyi? Esetleg nem mondanák, hogy „bocsánat”, vagy „elnézést a kényelmetlenségért, de hát tudja, ez a munkánk, nemigen adódott más, istenem, valakinek ezt is el kell végeznie, kicsit szégyelljük azért”. Már ha, ugye, amúgy ilyen intim közelségbe kerültünk egymással egy röpke félórácskára, hát legalább ragaszkodjunk valamiféle civilizációs mázhoz, imitáljunk valami kis humanizmust, érdeklődést, nem úgy van az, hogy alig találkozunk, rögtön nyomjuk full orálba, hát legalább beszélgessünk előbb kicsit, egy kávé, mozi, mittutodmén. Nyűgös voltam, na.

 

 

A határőr nem kevésbé meghökkenve nézett vissza: „Maga nem tudja, hogy már a gyanú is büntethető?”

Nos, én akkor szegényt tökkelütött hülyének néztem, akit – véltem naivan – saját önkényuralmi múltja, állampárti funkciójának kopott, daliás emlékei torzítottak apró, korlátozott hatóerejű, de az adott szituációban kellemetlen totalitárius türannosszá. Pedig hát (ma már látom) én voltam a tökkelütött, a világ folyásából mit sem értő balga. De hát honnan tudhattam, miből sejthettem volna, hogy egy igazi, hiteles jós áll előttem? Hogy ez a flegma, taszító, egyenruhás kis zsarnok nem a közelmúlt, amiről akkor azt hittük mind, hogy már magunk mögött hagytuk, hanem a közeljövő, amelyik nagy, rendőrcsizmás lábát megint az asztalunkra teszi?

Állítólag Lukács Györggyel történt az 1940-es évek elején, hogy mikor bevitték a Lubjankára, a moszkvai NKVD-központba, megkérdezte a kihallgatótiszttől: – Mivel gyanúsítanak? – Erre a tiszt megfogta Lukács vállát, és odavezette az egyik utcára néző ablakhoz. – Látja, Lukács polgártárs, ezt a sok sétálgató, dolga után igyekvő elvtársat? – Látom. – Nos, ők gyanúsítottak. Aki itt van nálunk, az már vádlott.

Azóta kissé cizellálódott a hatalmi logika.

Nem kell gyanú, hogy gyanúsítottak legyünk, és gyanútlan gyanúsítottként ártatlanságunk is büntetendő.

Nincs már értelme megkülönböztetni vallomást és ítéletet, de ha rendesen viselkedünk, talán még megmarad nekünk a hallgatás joga. Mert a hallgatás: beleegyezés. És a beleegyezést nagyon szeretik.

Konok Péter