Úgy döntöttem, nem fogok morogni. Egészséges felnőtt férfi vagyok, ivarérett, néha úgy érzem, túlérett.
Az viszont már igaz, hogy a vérnyomásom egy picit magas, ebből az okból néha fel kell keresnem egy neves szakembert, aki hümmög. „Magával gyorsvonatot lehetne hajtani, akkora belül a nyomás. A Paks 2 magához képest smafu lesz, kérjen hitelt az oroszoktól a vérnyomására” – mondta legutóbb is.
Az úgy történt, hogy odamentem a klinikára, természetesen a jó előre megbeszélt időre, mit sem törődve azzal, hogy emiatt hajnali fél ötkor kellett kelnem – hülye vidéki, mit kényeskedik –, majd elfoglaltam jól megérdemelt helyem a folyosón a többi szerencsétlen között. Utána már nyugodtan kiliheghettük magunkat, kedvünkre várhattunk, amennyit csak akartunk. (Ismét jólesően konstatálhattam, hogy vannak itt nálam jóval betegebb emberek is, és mégis élnek, ha ezt egyáltalán még életnek lehet nevezni. Végülis lehet, majd ha hoznak rá törvényt a jövő héten, akkor persze már nem.)
Ez az idő esetemben másfél óra volt, úgy látszik, ennyit volt kedvem várni.
Közben egy idősebb úr – akit csak és kizárólag megszokásból nevezek így – előzékenyen felvilágosított, hogy tolakszom, és húzzak vissza a sor végére. Közben nagy lendülettel elmutatott valahová a Kinizsi utca felé, és még jól orrba is baszarintott. Valójában véletlenül, a nagy lendülettől hajtva, de persze ezen kicsit összeszólalkoztunk, csak hogy vidámabban teljen az idő.
Akkor aztán beadhattam a papírom, amit nagykegyesen bevettek, ami azt jelentette, hogy várhatok tovább, ha jólesik. Vártam, jólesett. Közben a dokim kétszer is kijött, rendkívül elfoglalt képpel, merthogy előbb a büfébe sietett, másodszorra pedig másutt volt halaszthatatlan dolga, kinek nem szokott lenni. Csak az ember visszatartja, mert nem tudhatja, mikor kerül végül sorra, és inkább bevizel, de nem kockáztatja, hogy épp akkor nincs a közelben, amikor szólítják, és akkor egy ellenszenves másik beteg besurran előtte, talán lőttek is a mai vizitnek, vagy egyszerűen az életnek, és akkor egy anyagcsere-művelet miatt kampec dolóresz, tragikus hirtelenséggel béke poraimra.
Egyszer csak a nevemet hallom. Elmacskásodott tagokkal tápászkodom fel, kabátokat, táskákat, kalapokat, sálakat és ókori leleteket ragadok magamhoz, a magaméit és a mellettem ülőkéit; nem kockáztathatom, hogy bármit is itt felejtsek, ami miatt esetleg újabb két hétre elhalasztódik minden.
Az asszisztensnő, aki szigorú hangon beinvitált, mire felkászálódtam, már eltűnt a benti labirintus mélyén, tétován álldogálok az előtérben, ahonnan jobbra is, balra is, és ki tudja még hány irányba vezet út. Nem szól hozzám senki, élő embert egyet látok csak egy orvosi szoba mélyén, de az nem az én dokim, mégis arrafelé teszek két lépést. A hátam mögül szólnak aztán rám: balra tessék menni!
Helyet foglalok a számomra kijelölt vallatószékben. A híres specialistámon kívül vele szemben egy másik íróasztalnál most ül egy másik ember is, egy nő, lehet orvos, lehet asszisztensnő, bármi, erről se fel nem világosítanak, se közöm nincs hozzá, azt éreztetik velem. Hát jó, akkor vágjunk bele.
Két hete voltam itt utoljára, akkor még semmit sem lehetett tudni arról, hogy miért vagyok beteg, és mi a bajom. Így aztán terápiát sem határozhattak meg a számomra. Azóta túl vagyok két vérvételen, egy vizelet- és székletvizsgálaton és egy hasi ultrahangon. A helyzet mit sem változott. Egy – egyelőre még – két lábon járó rejtély vagyok az orvostudomány számára, megfejteni momentán nem lehet. A doktor úr enyhe nehezteléssel a hangjában közli velem, hogy fehérjét tartalmazok, ha csak nyomokban is, és érzem, hogy rendes, lelkiismeretes ember ilyet nem csinál. Jó, de ő még nem ismer engem, neki ez újdonság.
Most jönne az, hogy mit lehet tenni. Kérdőn nézek rá, már-már esdeklőn, de ezzel nem érek nála célt.
A maga veséjén biopsziát kéne végezni, de itt nem csinálnak olyat, csak a transzplantáltaknak – közli a verdiktet, de ettől nem érzem sokkal okosabbnak magam.
Úgy tetszik érteni, hogy akkor én csináljam meg magamnak otthon? – kérdem szemtelenül, mert valóban nem értem, hová akar kilyukadni.
Felszabadultan nevet, rázza a fejét.
– Dehogy, azt mi fogjuk elvégezni – mondja, de hogy mikor, hogyan, miért, vagy éppen mennyiért – nos, ezeket a részleteket egyelőre homályban hagyja.
Tessék visszajönni két hét múlva, hozzon vizeletet, aztán megint vért veszünk abból a híres írói vénájából – mondja, majd egy kézmozdulattal kegyesen elbocsát, miközben elfelejt gyógyszert felírni, amit persze én is elfelejtek közölni vele, mert már nyomakszik be a hátam mögött a következő beteg. Különben sincs itt apelláta, az ítélet kimondatott, és mindez ingyenesen, grátisz a tébékártyámra, különben is rendelet van rá, egyelőre még titkos, hogy a társadalom számára haszontalan egyének élettartamát csak jatt ellenében hosszabbíthatják meg, illetve akkor sem.
Jövök akkor vissza, mához két hétre hajnali 9-re, ugyanide, ugyanígy, a fényes jövőre vetett bizakodó lélekkel.
Tardos János