2017 a lázadás éve lesz – jövendölte, vagy sokkal inkább remélte Orbán Viktor. Hogy finomak legyünk: nem jött be. Sőt, a világ ma sokkal rendezettebbnek látszik, mint tavaly.

“… két lázadás történik egyszerre. Van egyfelől egy lázadás a középosztály részéről. Ennek világgazdasági gyökere van. Amerikában szerintem a középosztály lázadását láttuk, ezért vesztett a Clinton klán. A Brexit is erről szólt. És a legfrissebb elemzések azt mutatják, hogy valami hasonló megy végbe Franciaországban is: a magukra hagyottak, a kiszolgáltatottak keresik a kiutat, és ez a magárahagyatottság válik politikai szavazattá. És van egy nemzeti típusú lázadás is. Az Európai Egyesült Államok hívei most éppen lopakodva csorbítják az egyes nemzetek szuverenitását a menekültügy kérdésében. Hatáskör-átcsoportosításokat hajtanak végre a nemzetek rovására. A nemzetek ez ellen lázadnak. Ez egy valóságos szuverenitásküzdelem. S mindezt körbefonja a politikai korrektség, az elszigetelés, a megbélyegzés elleni szellemi lázadás. Ez a lázadás 2016-ban elkezdődött, jövőre még inkább kiteljesedik, ezért mondom, hogy 2017 a lázadás éve lesz.” – ez volt a nagy jóslat 2016 legvégén.

Pontosabban: remény. Orbán kimondva is abban reménykedett, hogy a centrista erők – ahová elvben saját magát is sorolja – minden fronton vereséget szenvednek idén. Jelesül Hollandiában, Franciaországban és Németországban egyaránt. Ma már tudjuk: semmi nem jött be és nem is fog e jóslatból.

Józan ésszel kicsit talán nehezen lehet felfogni, hogy az Európai Néppárt tagja miért drukkol pártcsaládja ellenében a szélsőjobboldalnak, de rossz lóra tett. Sem az euszkeptikusok, sem a bevándorlásellenesek nem tudtak érdemi áttörést elérni Európában, kormányra sehol nem kerültek. Németország pedig külön is érdekes, hisz Orbán és pártja, szennysajtójával egyetemben ma már kénytelen nyíltan a korábban folyamatosan támadott Angela Merkelnek drukkolni, szemben a baloldali kancellárjelölt Martin Schultz-cal. Ebből sem lesz lázadás. Még akkor sem, ha az egyetlen német EP képviselő, aki szép szavakkal állt ki Orbán mellett épp a szélsőjobboldali AfD politikusa volt. Tőlük aztán bőséggel kap baráti szavakat a kedves vezető – ám ezzel önmagát pecsételi meg. Akit a szélsőjobb komál, azzal a magukra valamit is adó konzervatívok nem szívesen cimborálnak.

Orbán saját reményei fűtötte víziója nem csupán kipukkadt mára, de önmagának is komoly terhet jelent immár. Az unió vezető államai sokkal inkább megoldani vágynak a problémákat, mintsem szakadásig feszíteni azokat. Ebben pedig Orbán nem partner – ő a lázadásban, a feszültség szításában érdekelt. Ennek pedig egyenes következménye, hogy egy hatékonyabb, a mainál jelentősen jobban, sokkal kevesebb diszfunkcióval működő EU magjából kiírja Magyarországot.