Már az Európai Unió utáni pénzcsapot keresi Orbán – amit Matolcsy Györggyel rendszeresen Kínában vélnek felfedezni. Pénz ugyan még mindig nincs, de az ideológiát már legyártották.
Elvesztette lendületét a globalizáció régi modellje, amely arra épült, hogy a pénz, a profit, a technológiai tudás Nyugaton van, és onnan áramlik a szegényebb, kevésbé fejlett keleti országokba. … Az elmúlt évtizedekben – különösen a legutóbbiban – ez megváltozott: a gazdaság húzóereje nem Nyugaton, hanem Keleten van, pontosabban a Kelet felzárkózott a Nyugat mellé, technológiai fejlettség szempontjából a keletiek már nem maradnak el a nyugatiaktól, és igazából legnagyobb mennyiségben pénz ma Ázsiában halmozódik fel, ami azután megindul visszafelé, Nyugatra – legalábbis Orbán Viktor szerint, aki ezekkel a szavakkal igyekezett kínai vendéglátói kedvében járni. Nagy kár, hogy alig valami igaz csak az elhangzottakból.
Nézzük az alapvető tévedéseket, ferdítéseket:
– A globalizáció mindössze annyit jelent Anthony Giddens meghatározása szerint: “a világot átfogó társadalmi kapcsolatok intenzitásának növekedése, amely révén távoli helyek úgy kapcsolódnak össze egymással, hogy az egyik helyen bekövetkező eseményeket sok kilométernyi távolságban lejátszódó folyamatok befolyásolják, és viszont.” Olyan iránya semmiképp sincs és nem is volt, amiről Orbán beszél.
– A technológiai tudásról elég lenne annyit mondani: Japán, Dél-korea. Persze ezek nem azok a keleti államok, amelyeket Orbán előszeretettel emleget. De azt állítani, hogy a fenti két állam ne lenne Keleten és ne lennének a technológiai fejlődés éllovasai fél évszázada – durva csúsztatás.
– A gazdaság húzóereje Orbán szerint Keleten van. Tudjuk, hogy előszeretettel álmodozik a miniszterelnök a Nyugat bukásáról, de az a rossz hírünk van számára, hogy még mindig az USA és az eurozóna után, harmadik legnagyobb gazdaság a kínai.
– Ázsia és a legnagyobb mennyiségű pénz: kétségtelen, hogy egy állampárt irányította diktatúrában – amelyben a központi költségvetés újraelosztását tudatosan minimális szinten tartják (Kínában a mai napig nincs általános nyugdíjbiztosítás például) – a szociális kiadások helyett hatalmas, látszólag a gazdaságot pörgető, állami beruházásokat tudnak végrehajtani. Mindennek azonban ára van: a kínai államadósság ma már meghaladja a GDP 250 százalékát.
Nem érdemes tehát nagyon komolyan venni Orbán hízelgő szavait. Mindez amúgy is csak a felvezetés volt mondandója lényegéhez: “a világ egy tekintélyes részének azért is elege lett a régi globalizációs formából, mert az két részre, tanárokra és diákokra osztotta a világot, és egyre bántóbb volt, hogy néhány fejlett ország állandóan kioktatta emberi jogokból, demokráciából, fejlődésből, piacgazdaságból a világ nagyobbik részét.”
Az megszokhattuk, hogy a miniszterelnök úgy adja elő legvadabb ötleteit is, mint amelyek 10 millió magyar fejéből pattantak ki. A megalomániának azonban egy újabb szintje az, amikor a fél világ nevében beszél. Noha valójában kizárólag saját fájdalmát üvölti világgá, amikor azt panaszolja, hogy az Európai Unió úgy ad ezermilliárdokat Magyarországnak, hogy néha szóváteszi a jogsértéseket, a korrupciót, vagy épp az EU elleni uszítást.
Persze a megoldást is kimondja: “Nem megváltoztatni kell egymást, nem szövetségbe kell tömörülni, hanem el kell fogadni egymást úgy, ahogy vagyunk, és inkább össze kell kapcsolni ezeket az országokat, népeket, gazdaságokat.” Lefordítva: adjátok a lóvét és hagyjatok békén.
Az biztos, hogy sem Kína, sem Putyin Oroszországa nem fogja demokráciára oktatni Orbánt. Ezt persze az EU sem teszi meg, mégis bántó az orbáni fülnek még az a kritika is, mit olykor Brüsszelben kap. 2020 pedig egyre közelebb van – a magyar gazdaság felemelkedése pedig fenntarthatatlan külső forrás nélkül. Orbán sokat tanul Kínától: hatalmas állami beruházásokkal igyekszik az uniós források után is megőrizni a gazdasági fejlődés látszatát. Valójában ezt szolgálja a paksi bővítés, miként a teljesen értelmetlen, de 600 milliárd forintot felemésztő Belgrád-Budapest vasútvonal fejlesztése – kínai hitelből. Utóbbival Orbán képes volt oda manőverezni magát, hogy Magyarország nyújt pénzügyi segítséget Pekingnek – hisz ez a beruházás nekünk soha nem fog megtérülni, a kínai hitelező viszont bezsebeli a kamatokat.
De azt egy pillanatig se gondoljuk, hogy akár Moszkva, akár Peking feltételek nélkül finanszírozza majd Orbán országlását.