Amióta Boross Péter nyomdokain haladva méltán utált vezérünk is belemászott Horthy és a szélsőjobbos lelkületű szavazók seggébe, korábbi sejtésem bizonyossággá vált: ezt a randa fasiszta rendszert nekem kell megdöntenem, ha már a pártok semmiképp sem hajlandók megtenni ezt helyettem. Eredetileg úgy gondoltam, talán elég lesz a szavazatom, vagyis ha a többi elnyomott, kisemmizett, átvert polgártársammal együtt ellene voksolok jövőre, csak hát előre tudom, hogy nem lesz ilyen rubrika, ezt jól kifundálták. Ami meg lesz, vagyis egy kedves felsorolás, hogy kire szavazhatok, az nem különösebben lelkesít. Szavaznék én bárkire, aki nem Orbán és nem is a Jobbik, és akkor mi van. Beülnek majd az öt-tíz százalékukkal a parlamentbe, pont úgy, mint most, és azután négy évig jól ellesznek ott sajtos molnárkán meg keverten, ahogyan jó páran eddig is tették, és ahogy én ismerem őket. A náci fideszes útonállók meg rendelnek még egy kávét, és idvezült mosollyal tovább kavargatják a szart. Kösz, nem.
Mielőtt ördögi tervem részleteit is elárulnám, most teszek egy kis kitérőt, hogy elmeséljem, hogyan döntöttem meg annak idején Horthy rendszerét. Elárulom azt is: nem teljesen egyedül tettem. Ketten voltunk a Ságvárival. Ő, mint ismeretes, egy hűvösvölgyi cukrászdában lövöldözött, de a hülye történelemkönyvek elhallgatják a lényeget: az valójában csak elterelő hadművelet volt, hogy a Horthy elforduljon, és én akkor ellophassam a hamutartóját.
Ez a Horthy ugyanis addigra már nagyon a bögyünkben volt. Nem elég, hogy szította itt a hangulatot Budapest, a szülővárosom ellen, meg nem csak hagyta, de szervezte is a fehérterrort, fehér hintalovon illegette magát, de aztán lepaktált Hitlerrel, a keresztény fiatalokat és kevésbé fiatalokat kiküldte a Don-kanyarba megfagyni, a zsidókra meg különösen pikkelt, lásd még zsidótörvények, munkaszolgálat, Auschwitz.
Akkor betelt a pohár. Azt találtuk ki a Ságvárival, hogy amíg ő a Hűvösvölgyben eltereli a vén bakkecske figyelmét, én beosonok a Várba, és ellopom a kedvenc porcelán hamutartóját. Amíg aztán tűvé teszi majd érte a palotát, valaki úgyis megdönti a fasiszta, velejéig romlott rendszerét. (Mondjuk ebben a szerepkörben eredetileg nem Szálasira gondoltunk, de csak az nem követ el hibát, aki nincs.)
Ezzel együtt a tervünk első része sikerült, a hamutartó még tavaly is megvolt nekem, csak a bejárónő azóta sajnos összetörte. Különben nyilván beadtam volna a Róth Miksa Emlékházba, a késői korok fiataljainak okulására.
Most jönne az, hogy miképp döntöm meg nemsokára a velejéig romlott, cinikus, népnyúzó, országunkat végromlásba taszajtó Orbán-rezsimet.
Sajnos egykori kollégám és tettestársam, Ságvári már nem él, tehát egyedül kell cselekednem. Ugyancsak apróbb gondot okoz, hogy a jelenlegi diktátor nem dohányzik, így valószínűleg hamutartója sincs, de ha lenne is, és el is lopnám, akkor sem keresné teljes munkaidőben és olyan kétségbeesetten, mint annak idején Horthy kereste az övét.
A helyzet az, hogy egyelőre még korai lenne a részleteket nyilvánosságra hozni. Ott van mindjárt ez a B1 blog, amelynek milliónyi olvasója között biztosan akadna egy vagy két felelőtlen ember, aki képtelen titkot tartani, és ekkora fórt mégsem adhatok a TEK-nek. Bár száz százalék, hogy elügyetlenkednék az idő előtti elfogásomat, de nem szeretném, ha a szeretett közelebbi vagy távolabbi szomszédaimat tepernék éjnek idején a földre, csavarnák hátra a kezüket, és ki tudja még milyen kétbalkezes atrocitásokat követnének el ellenük. Ugyanez vonatkozik a NAV-ra is, élén Tállai Andrással, aki a saját sliccét sem találná meg adott esetben, de hát őt nem is a nagy eszéért szeretjük.
Szóval a részleteket egyelőre kénytelen vagyok homályban hagyni, hadd tököljön rajta éjjel-nappal a Habony meg a Kubatov, legalább addig sem követnek el más bűncselekményt.
Viszont azt látom lelki szemeimmel, amikor magam elé képzelem jelen opuszom milliónyi olvasói közül azt a pár tucatnyit, akik nem minden szavamat veszik készpénznek, hogy ezeknek a törpe minoritást képező csoporttagoknak a szemében már az eddig leírtak kapcsán is tükröződik némi kétely. Talán még a Ságvárival közös, múltbéli hőstetteinkben is kételkednek, ami semmiképp sem helyes. Kénytelen vagyok hát bizonyítékkal szolgálni.
A hamutartó – mint azt már említettem –, sajnos eltörött, tárgyi bizonyítékkal tehát momentán nem szolgálhatok. Horthy viszont megbukott, erre mindenki emlékezhet, aki járt valamennyit iskolába, és képes felidézni, akár csak halványan is, az ott tanultakat. (Nem bánom, ez alól Farkas Flórián felmentést kaphat.)
Na ugye hogy. Ez mindenképpen az általam elmondottak mellett szól. De még ezután is maradhattak olyan örök kételkedők, akik feltételezik – helytelenül persze –, hogy a Ságvári-ügyben túloztam egy kicsit. Mert nem.
Szegény Bandit a hülye csendőrök lepuffantották, így ma már nem tanúskodhat se mellettem, se ellenem, pedig tudom róla, hogy szívesen megtenné. Hanem az, hogy a húga, Ságvári Ágnes a korabeli történelmi események emlékére az egyik gyermekét rólam nevezte el, az talán a legmegátalkodottabb kétkedőt is meggyőzi arról, hogy az első szótól az utolsóig igaz, amit leírtam. Ezt a gyermeket ugyanis valóban úgy hívják, hogy
Tardos János