Az MSZP – saját értékelése szerint – nagyvonalú ajánlatot tett a többi bal-ellenzéki pártnak: közös jelöltek, közös lista, mindenkinek saját frakció. Járhatónak tűnő út, nagy kár, hogy járhatatlan.
Korábban többször is megírtuk: a közvélemény-kutatások adatai szerint a magyar választók elsöprő többsége nem akar a Fideszre, konkrétabban Orbán Viktorra szavazni jövőre. Ez már csak abból is látszik, hogy a kormánypárt 2,1 millió szavazót tud a háta mögött, és ez még akkor is csekély szám, ha a 8 millió választásra jogosultból csak a 6 millió, rendszeresen szavazót vesszük alapul. Vagyis legalább 4 millióan nem szimpatizálnak a Fidesszel. Ha ebből levesszük a Jobbik egymillió voksát, még akkor is egy 3 milliós bázisról beszélhetünk a baloldalon. Ez a tábor azonban minden, csak nem egy, ahogy a zászlója sem az. ezért aztán a fenti 3 millió vagy el sem megy szavazni, vagy széttördeli erejét.
Első ránézésre azonban joggal tűnhet úgy, hogy alapvető céljuk azonos: az Orbán-rezsim leváltása. De tényleg csak első ránézésre. Ha jobban megkaparjuk, gyorsan kiderül: az ellenzékben messze nem mindenki érdekelt a mai rezsim lebontásában.
Az MSZP részéről valójában nagyvonalúságról nem lehet beszélni. Bár a közvélemény-kutatók eldönteni látszanak a nyilvánosság előtt a “ki az erősebb” meccset a baloldalon, a DK az eredménybe láthatóan nem vágyik beletörődni, mindenféle, természetesen nem nyilvános használatra szánt kutatási eredményekre hivatkozva vindikálja magának az első helyet. A szocik most (is) nemes egyszerűséggel elintézték a kérdést: ők diktálnak, vagyis ők a legerősebbek. Botka Gyurcsány-fóbiáját annyira meg tudjuk érteni, hogy magunk is osztozunk benne, de alapvetően respektálható egy párt részéről az az elvárás is, hogy egy közös listán az elnöke is szerepeljen. Látszólag – és talán a valóságban is – patt helyzet, amit vagy fel tudnak oldani, vagy nem. De ez már az első olyan buktató, amin a Botka-terv elvérezni látszik.
Könnyen kijelenthető: a DK és személyesen Gyurcsány Ferenc a legkevésbé sem érdekelt Orbán megdöntésében, főleg úgy, ha azt a szocialisták vezénylik. Nekik fontosabb a bal-harc, hiszen Gyurcsány ebben az országban soha nem kap kormányrudat még egyszer a kezébe. A háttérember szerepét pedig legfeljebb akkor képes ideig-óráig eljátszani, ha a miniszterelnök a felesége lenne – de ez sem egy realisztikus elképzelés.
A szabad szemmel lényegében láthatatlan pártocskák, mint az Együtt, a Párbeszéd és a liberálisok két cél mentén politizálnak: életben maradjanak és ne szakadjanak még tovább. Karácsony Gergely és Fodor Gábor ehhez elegendőnek látja a szocikhoz való dörgölőzést – és talán nem is számolnak rosszul. Saját jogon soha nem kerülnének be a parlamentbe, vagyis 2018 után nagyon hamar végük lenne ezeknek a pártocskáknak. Az MSZP hátán azonban – néhány tízezer szavazatot téve a közösbe – még bemászhatnak a következő ciklusba. És aki időt nyer, életet nyer. Számukra annyira távoli – már ha szorult beléjük realitás – kormányváltó erőként gondolni magukra, hogy megelégszenek a fenti forgatókönyvvel.
Az Együtt, az LMP és a Momentum pedig a legkevésbé sem érdekelt Orbán leváltásában. Nem azért, mert NER-kollaboráns, Orbán-hívő bagázs lennének – csupán politikai arcélüket, egyáltalán: létezésüket egy szivárvány-koalícióban nem lennének képesek megmutatni. Felolvadnának az MSZP baráti ölelésében, amely számukra elviselhetetlen, fojtó szorítást jelent. Polgári ellenállásukat, időről-időre felbukkanó ötleteiket csak az Orbán-rezsim egyre egyértelműbb türelmetlenségével, néha már elnyomásával szemben képesek csak felmutatni. Egy langyos összefogásban a napi teendők, a kormányzati rutin felmorzsolja őket. Tartanak a régi igazságtól: a forradalom felfalja saját gyermekeit. E formációk – Orbánhoz hasonlóan – jelen pillanatban csak ellenzékként képesek működni, így azok is akarnak maradni.
Nem támogatni a szocialisták egyetlen, logikusnak tűnő stratégiáját nem jelenti Orbán támogatását. Csak annyit: sokkal fontosabb számukra saját politikai egzisztenciájuk, mint az ország sorsa.