A naiv álmodozó Orbánt lehúzzák a kínaiak.
Pillanatnyilag ott tartunk, hogy Kína épít egy vasutat Belgrád és Budapest között, amelynek a magyar adófizetőkre jutó költsége 750 milliárd forint + kamatok, és ezt
- a magyar miniszterelnök nagy eredménynek tartja,
- a kínai miniszterelnök pedig udvariasan win-win szituációnak nevezi.
És ez jól is el is mondja, ki nyer valójában az üzlettel.
Magyarországnak és Szerbiának lesz egy, a két fővárost összekötő vasútja, ami most is van, és ami nincs összekötve semmivel, mert nem is lehet. Tekintetbe véve, hogy a vasút nem folytatódik egyik végpontból sem, mert nem is lenne értelme, mert tengeren hatodannyiba kerül az áruszállítás, mint szárazföldön, továbbá hogy mind Belgrád, mint Budapest áruáteresztő-képessége és a térség árufelvételi kapacitása világgazdasági mércével mérve jelentéktelen, elmondható, hogy
építünk egy vasutat a semmiből a semmibe, de legalább drágán.
Ez a viszonylat soha nem fogja visszahozni az árát, teljes illúzió tőle valamiféle kolosszális fejlődést, a GDP megduplázását várni. Új Selyemút nem lesz, nem lehet, mert már a középkorban is csak a luxusárút érte meg szárazföldön szállítani. Jelentőségét a Selyemút akkor veszítette el, amikor a portugálok megkerülték Afrikát. Amíg a Szuezi- vagy a Panama-csatorna hajózható, és Afrika megkerülhető marad, addig nem is fogja visszanyerni.
De ettől függetlenül a kínaiaknak ez a vasútépítés jól jön, mert lassul a gazdaságuk, és ezzel egyszerre fektetik be a hatalmas tőkefeleslegük egy részét, valamint a jórészt feleslegessé vált építőipari kapacitás egy szeletét. Ez a vasút nem az övék lesz, ők csak felépítik és piaci áron, piaci kamatokkal kifizettetik.
És ezt nevezik ők win-win szituációnak.
Ez nem az új, a kínai Marshall-segély. Az uniós kohéziós pénzekkel összevetve ez rendkívül előnytelen üzlet Magyarországnak, az előbbivel ellentétben mégcsak Orbán Viktor saját cégei a kormánypártok klientúrája se nyer a bolton.
A biznisz olyan rossznak és illuzórikusnak tűnik, hogy a nemzetközi sajtó rögtön geopolitikai konstellációkat, hódítási, gyarmatosítási célokat sejt mögötte. Talán vannak is ilyenek, de csak abban a tekintetben, hogy Kína egyszerűen piacot keres a beruházásainak. Jellemzően olyan területeken, amit a világgazdaság elhanyagol, mert nem rendelkeznek érdemleges felvevőpiaccal vagy a szállítási lehetőségekkel (a világóceánokhoz közvetlenül kapcsolódó tengerrel).
Kelet-Közép Európa kétségtelenül ilyen hely.
Kínának ez tisztán üzlet, a magyar (és a szerb) kormánynak viszont nem lenne kötelező rábólintani a semmiféle hasznot nem hozó ajánlatra. De rábólintanak, mert olyan nagyon szeretnének kitörni a jelentéktelenségből.
Adott egy kicsi, kövér felcsúti fiú, aki világpolitikai jelentőséget álmodik magának.
Vagy legalább a látszatát annak, ezért fizet rengeteget (közpénzből) a sportvilágbajnokságok megrendezéséért, és ezért akar olimpiát magának. (Meg a cégeinek, persze.)
De valódi nemzetközi politikai súlynak a kicsi, nyitott, gyenge gazdaság a legfőbb gátja (többek között).
- Ezért szeretné olcsó villamos energiával idecsalogatni beruházásokat. Paks2 azonban minden lesz, csak nem olcsó.
- Ezért szeretné a kínai áruk átrakodóállomását megszerezni. De itt átrakodóállomás nem lesz: nincs tenger hozzá ugyanis.
A magyar miniszterelnök azonban nem vesz tudomást a gazdaságföldrajzi realitásról. Ő voluntarista. Azt hiszi, elég akarni, meg nagyot álmodni. Talán még a Mikulásban is hisz. Orbán nem kőkemény realista vagy dörzsölt üzletember, hanem egy álmodozó, naiv idealista. El akarja hinni, hogy ez tényleg win-win, a kínaiak (ahogy Putyin is az orosz nukleáris iparnak) pedig kíméletlenül kihasználják ezt a gyengeséget:
nem hozzák, hanem viszik a pénzt.
Orbán bízik a csodában, hogy majd egyszer biztos hozzák is. Építtet vasutat, hátha majd azon jön a tőke. Pont, mint a magyar fociban: ha van tó, lesz béka is. De eddig nem lett, és nincs okunk úgy gondolni, hogy ez megváltozik.
Semmi nem drága neki. Nemcsak csinálja, de meg is mondja, hogy korlátozza demokratikus alapértékeket, a szólás- és véleményszabadságot, amikor néhány, a diktatúra ellen vagy Tibet mellett tüntető állampolgárt megfoszt tőle.
Semmilyen politikai akadály nem hátráltathatja a Kínával való együttműködést, mert a most a Kelet csillaga áll magasan.
Már önmagában ezzel az egy mondattal is kiírta Magyarországot a nyugati demokráciák köréből.
Abban természetesen igaza van, hogy Kína – szemben a Nyugattal – nem akarja folyton a demokráciára okítani a Fideszt. Miért is akarná? Nekik pont jó így, ahogy van. Viszont nem veszi észre, hogy amikor a pénzért puncsolva – a diplomáciában rendkívüli módon – a reptérre is kimegy a kínai kolléga elé alázatosan, az ugyan valóban nem tanár-diák viszonyt jelez, de nem is egyenrangú partnereket.
Ez a kliens-patrónus viszonya. Magyarul az úré, meg a szolgáé.
Az az egészen rendkívüli a dologban, hogy Orbán még fizet is azért, hogy megalázhassa magát.