Zavar a fejekben. 

A héliumos lufikkal dekorált kultúrház lassan megtelt. Nagy, alufóliás tálcákon hordták be az érkezők a süteményeket és a pogácsákat. A színpadon a zongorista és az énekeslány gyakorolt. A kicsik már talpig habos-fehérben várták a bevonulást. Az aulában az óvónénik még az utolsó eligazítást tartották. A szülők helyezkedtek, hogy jól sikerüljön a videó.

Lehet egy dal, vagy ritmus, vagy zaj… És a pici, kopogós cipők végigtipegtek a termen. A kisfiúk elegánsan meghajoltak, a lányok pukedliztek. Forgás, pörgés, vonulás, közben a bámészkodó bociszemek keresték anyát és apát. Máris érzed, hogy védve vagy… Édesek, szépek, sehol egy koszos kis köröm, sehol egy foltos harisnya és vélhetően sehol egy korgó gyomor. A szülők is szépek, csinosak voltak. Az apukák ünneplős nadrágot nem kímélve kúsztak be középre a mobiltelefonjukkal, mégsem jó helyre álltak az előbb, márpedig ezt meg kellett örökíteni.

Itt van, aki csak néz, és van aki beszél… Ó, jelelés következett! A refrént megtanították jelnyelven a kicsikkel. De milyen ügyesek voltak ebben is, alig-alig hibáztak. Mert mindenki erős és életre való… Énekelték ők is, ahogy csak bírták. A szülők torka összeszorult. A dal csak így lesz szééép, így lesz szép! Felhangzott a vastaps, sikerült, vége.

Vagy mégsem? Kis bizonytalankodás után újra felsorakoztak, kezdődött a produkció elölről. Még egyszer vonulás, pukedli, bámészkodás. És van aki segít, hogyha kimerültél… A jelelésnél már lankadt a figyelem, az egyik kisfiú elkalandozott, általános derültséget okozva ezzel. Milyen aranyos! A szülők egymásra tekingetve nevettek, most először engedve ki valamennyit a feszültségből.

Éppen így nevettek a legutóbbi szülői értekezleten is. Itt mindenki tudós és mindenki figyel… Az óvónénik akkor arról meséltek, mennyi mindent csináltak eddig, milyen sokat fejlődtek a gyerekek, és mennyit tanultak. Meg, hogy az oviban mindent meg szoktak beszélni. Itt következett egy kiragadott példa arra,

mennyire okosak és tájékozottak a kicsik.

Például a politikában. Az egyik gyerek a minap azt mondta: egy biztos, hogy

Magyarországra nem jöhetnek be a migránsok!

Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez rajtam kívül mindenkinek vicces.

Minden ember más, különös és sokfajta szokás… A színpad közben megtelt óvónőkkel, akik beálltak  a gyerekek mögé, ők is megtanulták a jelnyelvet. Óriási. Ami fontos az, hogy úgy legyen, az hogy mindenki másmilyen… A büszke szülők kihúzták magukat, a büszke pedagógusok is, hiszen mindenki szépre, jóra, elfogadásra tanítja ezeket a gyerekeket.

De van aki csak árva, és sose volt jó… Én is csak félhangosan tettem szóvá akkor, hogy borzasztónak tartom ezt a propaganda szöveget, pláne egy gyerek szájából. Egy-két anyuka arcára fagyott mosollyal pillogott felém. Hangosabban kellett volna. Ez is egy olyan helyzet volt, amikor hangosabban kellett volna kimondani. Egy ritmus vagy jel, csak ne vesszünk most el…Mit is? Hiszen ez CSAK gyerekszáj, mondhatta volna bárki, nem kell annyira komolyan venni, mi sem úgy gondoljuk. Már aki nem.

Ha van elég szív, az sokat segít, már úgysem adjuk fel… Harsogták arányérzék nélkül, immáron negyedszer. Zengett a kultúrház.

Mándli-Nagy Anikó

(A kép illusztráció. NEM a posztban szereplő gyerekeket ábrázolja – a szerk.)