Pár jól irányzott golyó – és az illető nincs többé.
Február közepén még korán sötétedik. Ott álltam a félhomályos folyosó végén, a rózsadombi „Fenyő-művekben” a Vico-székházban és aprópénzt kotortam elő a kávégéphez. A kávét, teát főző Katika már régen hazament. De a lapzárta még mindig messze járt.
Pár perce A. vidított fel minket, jött fel a szeribe, ide a Rózsadomb tetejére. De alig tudott ideérni, mert lent megint történt valami. Lehet, hogy egy baleset, lehet, hogy valami bűnügy, nem látta a sok rendőrtől. Valaki még futólag megkérdezte, hogy jó lenne-e e ez a valami a Mozaik oldalra, de a A. nem tudta a választ, hiszen nem sokat tudott. Talán annyit jegyzett meg, hogy állt ott egy szép nagy autó is, olyasforma mint a Fenyőé, tudjátok,
az a nagy Mercedes, amit már többször elloptak.
A Rózsadombon azért a nagy Mercedes elég hétköznapi tárgy.
Ekkor hívott J. a sokat látott bűnügyi tudósító. Évekig az egyik fontos megbízása volt, hogy Gyárfás Tamásról és a nagyhatalmú bankvezérről, Princz Gáborról – Fenyő két üzleti vetélytársa ügyeiről gyűjtsön információkat, figyelje azokat, és amit lehet, írja meg. De ekkoriban már Fenyő és Gyárfás mintha megbékélt volna egymással (s az egy évvel korábbi Postabank-pánik, az újkori Magyarország legfenyegetőbb bankválsága után Princz már nem nagyon számított.), így J-nek más történetekre is maradt ideje.
Fotókért ment éppen a kormányőrséghez. Mert aznap a miniszterelnök Horn Gyula kocsija összecsúszott egy másik autóval. Már csak az erről szóló kép hiányzott a Mozaik oldalról, s aztán ha itt van, végre mehet a nyomdába.
– Valami leszámolásféle lövöldözés volt Budán valahol – jelentette – ne menjek oda?
Jó szerkesztői ösztönnel csak annyit feleltem, hogy minden hülye kis lövöldözéshez meg robbantáshoz mégsem szaladgálhatunk oda – akkoriban jó pár efféle történt, éreztetve a nagyérdemű közönséggel, hogy minden van itt, csak közbiztonság nincs. Aztán lássanak csodát,
amint nyert a Fidesz a választásokon egy csapásra megszűntek ezek a nyugtalanító esetek.
Már csak öt forintot kellett volna kikaparnom a zsebemből a kávéhoz, amikor ismét csengett a kis Nokia az oldalamon, ami a kor szokásainak megfelelően mindig az övemen fityegett.
H.kérdezte, hogy nem a mi Fenyőnket lőtték-e le.
H. egy kis vállalkozással próbálkozott akkoriban. Lehallgatták a mentők és a rendőrök talkie-walkie forgalmát és az így nyert híreket próbálták a szenzációra vadászó sajtónak eladni.
– Hülyeség – vágtam vissza egyből – egy jó fél órája találkoztam vele a liftnél.
De H annyira erősködött, hogy kérdezzek meg valakit, hogy beslatyogtam a főszerkesztőhöz.
Laci először csak annyit mondott, hogy hülyeség:
– Fél órája találkoztam vele a liftnél.
De miután makacskodtam, fülemen H-val, ő is a telefon után nyúlt. Nem tudom kit hívott, kicsit zavarban, nevetve mondta, hogy baromság, de lehet, hogy… Nem tudom, mit kapott válasznak, csak azt láttam, egy pillanat alatt elfehéredik.
– Igaz lehet – vakkantottam az én telefonomba H-nak, és lecsaptam a telefont.
Fenyő Jánosról jópár történetet megírtam a Sajtóstúl a házba című könyvemben. Innen folytassuk.
Fenyő János médiacézár brutális meggyilkolása érthetően felzaklatta a kedélyeket a birodalomhoz tartozó Népszava szerkesztőségében is. Ugyan azt nem lehet mondani, hogy osztatlan népszerűségnek örvendett volna, mint tulajdonos – ó, hányszor sírtuk ksőbb vissza azokat a relatív anyagi biztonságot jelentő éveket -, de mégiscsak megrázó, hogy valakivel délután még összefutsz a lift előtt, vagy a folyosón, aztán
pár jól irányzott golyó – és az illető nincs többé.
Ráadásul Fenyő közismerten szerette a fegyvereket, gyakran tartott magánál revolvert. A szerkesztőség épületét éppen úgy, mint az ő erődszerű lakását nagydarab, jókora pisztolyokkal rendelkező testőrök védték. Bár sokan suttogtak arról, nyilván, ha ennyit költ védelemre, van mitől félnie, de többen arra szavaztunk inkább, hogy a tekintélyéhez tartozónak véli, hogy liktorok járjanak előtte. Sajnos, nem nekünk lett igazunk.
Később sok suta vicc pattant el arról, hogy azért mégsem szép egy sajtó vállalkozótól, hogy a címlapértekezlet után gyilkoltatja meg magát. Amikor már készen van a másnapi lap terve.
Ám a kezdeti ijedt tanácstalanságot hamarosan felváltotta a szerkesztői buzgalom.
A műsornak mennie kell tovább – ha a tévék, a rádiók adásaikat megszakítva számolnak be a történtekről, akkor nekünk is tudósítanunk kell az olvasóinkat, mi történt a lap tulajdonosával.
Az hamar eldőlt, kell Fenyő Jánosról egy kép az első oldalra. Fenyő, aki pályáját fotósként kezdte, a Népszava archívumából rendszeresen elkérte azoknak a képeknek még a negatívját is (hol volt akkor még a digitális kamera), amelyeken ő szerepelt. De mégiscsak valahonnan kellene egy kép róla.
Valaki azt tanácsolta, menjek be az irodájába és ott keresgéljek, hátha találok valamit. Fenyő irodájába! Csak úgy. Ha nem volt a szobájában még
a takarítónő is csak fegyveres őr jelenlétében törölgethette ott a port.
De két-három órával gazdája halála után csak úgy besétálhattam a jókora dolgozószobába. Szökőkút, tükör a plafonon, óriási klubasztal, bőrfotelek.
Hülyén álldogáltam az íróasztalánál, kézbe vettem a gyönyörű, vastag Montblanc tollát (Még az is átfutott a fejemen, mi lenne, ha afféle személyes emlékként most gyorsan zsebrevágnám. Persze, otthagytam. Két-három nap múlva, amikor újra arra jártam, láttam, szinte semmi sem változott a szobában, minden ugyanott van. Kivéve a töltőtoll. Valaki, ha kézbe fogja, biztos azóta is egykori gazdájára gondol.)
Kihúztam az első fiókot az asztalán – hogy mégiscsak csináljak valamit. Nagy halom fénykép hevert benne. Fenyő még ekkoriban is rendszeresen maga csinálta a Nők Lapja címlapját. Állítólag rendszeres csajozós dumája volt, hogy el tud ám intézni egy címlapfotót a legnagyobb példányszámú magyar hetilapnál. A fiókjában gyerekekről, lovakról, lányokról és meglepő módon, saját magáról is tartott jópár képet.
Kerestem egy olyat, amelyről úgy gondoltam, megjelenhet a halálhíre mellett. Nem volt rajta ló, notabilitás, kollegák. Egy közönséges portré.
A fényképet a nyomdai előkészítéshez feldolgozó szkenneres viszont nem találta elég gyászosnak. Szerinte ne legyen valaki a partéján fehér zakóban, átfesti ő azt számítógépes retussal egy perc alatt
az alkalomhoz illőbb feketére.
Közben az MTI-től is hívtak, tudnánk-e adni egy képet Fenyőről, hogy azt közzétegyék az előfizetőiknek. Visszakértem hát a szkennerestől a fotót, betettem egy borítékba. Jött érte a sofőr, elvitte, az MTI-ben beszkennelték az eredetit és közzétették a képtávírón. Csakhogy, nekik elfelejtettem szólni, az a zakó már nem fehér.
Így aztán ugyanaz a kép kétféleképpen jelent meg. Minden lapban fehér, a Népszavában fekete zakóval.
(De ki ölhette meg Fenyőt? – hamarosan jön a második rész.)
Dési János