Igen! Attilának hívnak, és nem, nem vagyok török. Mégis lépten-nyomon követ az önjelölt diktátor a Boszporusz partjáról. Vagy közvetlenül, vagy közvetve. Ha netán valamit közzéteszek róla közösségi médiában, az olvasó közönség, megfelelő képzettség híján, azonnal a török félhold fiának tart, és máris dob. Nem, mintha bármi bajom volna a törökökkel, még barátaim is vannak közöttük, akiknek a hamis ankarai próféta még jobban az idegeire megy, mint nekem. De! Számomra már az is éppen elég, hogy hétvégi magyar műkedvelő zsidó vagyok, és hogy ebben a minőségemben mocskos zsidóként és cionista disznóként gyalázzanak. Vagy, hogy újra meg újra a kis, gonosz törpét vágják a fejemhez, aki régi hazám, Magyarország ura. Ám őróla eszembe jut a másik törpe, hetedhét határon is túl.. Sértésnek számit, valakit törpének nevezni? Pokolian résen kell lenni! Nehogy még a végén a német igazságszolgáltatás felelősségre vonjon! Mindenesetre az utóbbi hónapokban éppen eleget emlegették napjaink e két kétes figuráját. Most még én is róluk locsogjak? Rengeteg cikk foglalkozik, hol Orbánnal, hol Erdogannal, de a kettővel együtt nemigen. Minél jobban töröm rajta a fejem, annál inkább kísért a gondolat, hogy szemügyre vegyem a két bajkeverő hasonlatosságát. Meg hogy kiderítsem, miként viszonyul hozzájuk a nemzetközi profi bohóc- és dezintegrációs főiskola, hivatalos nevén az EU.
A kis Viktorban és Recepben több a közös vonás, mint amennyit el tudnak viselni ők, illetve közülünk azok, akiknek még van pár ép agysejtjük Egyikük felvonult, hogy saját bevallása szerint megmentse a Napnyugatot. A másik meg azért, hogy meghódítsa azt. Láthatólag mindkettőt összeköti a a sekélyes tudat, illetve a határtalan egó és ellenszenvük a szabad demokráciával, valamint a zsidókkal szemben. Az egyik belülről ássa alá az uniót, a másik minden erővel azon van, hogy bekerüljön a tagok közé, a célja persze ugyanaz: felégetni mindent, ami nekünk, demokratáknak kedves és számít. Odahaza egy csomó mindent már sikeresen állítottak át ebben az irányban.
Parlamenti többségük révén szépen leszalámizzák a demokráciát, vezérelvű rendszert építenek ki, újságírókat, másként gondolkodókat üldöznek, kiirtják a független sajtót, a politikai ellenfeleket. Pártbarátaik és kegyenceik között osztogatják az állami vagyont, olyan közhangulatot teremtenek, ami ajtót-ablakot kinyit a radikális erők előtt. Egyik sem kapható igazán arra, hogy szembenézzen országa történelmével, hát, még, hogy vállalja a múlt hibáit! Orbán megengedi, hogy Budapest szívében emlékművet emeljenek Horthynak, bagatellizálja a magyar fasiszták felelősségét a holokauszt kapcsán. Erdogan valóságos hadjáratot folytat mindenki ellen, aki néven nevezi az örmények elleni népirtást. És ez mindössze néhány példa a közelmúltból.
A szellemi és erkölcsi nyomort lekerekíti, hogy az uszításhoz mindketten kijátsszák a kedvenc ütőkártyát: a vallást.
Erre közismerten semmi sem alkalmasabb, mint a mesebeli lemmingek évszázados vágyakozása a földöntúli hatalom után. Orbán a kereszténység nevében száll harcba. Erdogan Mohammed próféta dicsőségét védelmezi. Itt az Isten húzza a rövidebbet, már ha egyáltalán létezik. Az egész sztorinak ugyanis a világon semmi köze sincsen a hithez. Csupán újabb kísérlet két despota részéről, hogy létrehozzák „ezeréves birodalmukat”. Kerül, amibe kerül. Orbán arról álmodik, hogy helyreállítja Mátyás idejéből Nagy-Magyarországot és legszívesebben hazahívná valamennyi honfitársát. Beleértve azok lakóhelyét, Romániában, Szlovákiában, Ukrajnában, Szerbiában és Ausztriában. Erdogan azt az illúziót árulja népének, hogy újra életre kelti a dicsőséges oszmán birodalmat, amely egykor uralta fél Európát és a Közép-Keletet. Ehhez az új, minden tehetséget nélkülöző, teljesen torz „Rocky Horror Picture Show”-előadáshoz a menekültek adják a statisztériát. Olyan emberek milliói, akik felmorzsolódtak a frontok között. Akik még hisznek a szabad demokráciában és támogatják azt, már nem értik ezt az egész, szép, új világot. Mindegy, hogy Törökországban, Magyarországon, Németországban vagy épp az egész unióban.
És mit tesznek ez ellen a teszetosza politikusaink? Semmi olyat, ami alapjaiban változtatna a helyzeten. Sóhajtoznak, rossz válaszokat adnak és túladnak mindenen, ami fontos a jelenlegi értékrendszer szempontjából. Hogy ez az egész őrület mibe torkollik? Ezt kérdezi félelmében egyre több ember. Ha éppen nem az önjelölt csodatevőket követik, mintha nem lenne jobb dolguk.
A populisták, mint 1. Horst, a bajorok királya, udvarolnak a pusztából szalasztott, lovatlan „arany lovagnak”. Miközben Merkel mamának egyre kevésbé van fogalma arról, miként szelídítse meg fogadott fiát az Ezeregyéjszaka meséiből. Pedig nem is volna olyan nehéz értésre adni a fiúcskáknak, hogy meddig mehetnek el. Ha az EU még ma leállítja a támogatások folyósítását a magyaroknak, holnap máris tönkre megy az ország, és a „Hunok királyának” holnapután már arra sem volna pénze, hogy egy sánta, öreg szamarat vegyen. Továbbá ha Brüsszel gondoskodik a biztonságos külső határokról, a gyökereknél ragadja meg az iszlám terrort és a menekültproblémát és mindehhez még megfenyegeti Törökországot, hogy páros lábbal rúgja ki a NATO-ból, ha nem tér észre, nos, akkor Aladdin gyorsan ott ülne a sötétben, a csodalámpája nélkül. Azonban ehhez az kellene villámgyorsan, hogy a politikusaink végre ne kerteljenek, ne nézzék ostobának a választókat, és végtelen, továbbá értelmetlen konferenciák helyett következetesen cselekedjenek. Még mielőtt a nácik vagy az iszlámofasiszták átvágják a torkunkat. Természetesen mindezt átvitt értelemben kell venni. Minden csupán hipotetikus, magától értetődik!
Egyébként ez a cikk 2016 nyarán íródott, és akkor még nem lehetett tudni, hogy a mondandója mára minden eddiginél időszerűbb lesz. A szerző bevallja: reménytelenül optimista. Hiszen Erdogan budapesti látogatása, sajnos, azt bizonyította, hogy a képzeletet mind inkább utoléri a valóság, sőt meg is haladja azt. A kis Viktor megígérte szellemi társának, hogy továbbra is támogatja Törökország belépését az EU-ba. Mellesleg a nagy magyar szabadságharcos már előre megtiltott minden lehetséges tüntetést a cimborája ellen, akit modellnek tekint az illiberális állam felépítéséhez. Ezek után aki még mindig nem érti, hogy mit akar a „Napnyugat lovagja” és az ankarai önjelölt próféta, az gyorsan forduljon orvoshoz!