Az ötös számú párttagkönyv tulajdonosa nem az a figura, akinek lennének erkölcsi skrupulsai, ha a párt központi irányvonaláért kell harcolni. Ha az éppenséggel a nettó Nyugat-ellenesség, hát nagy elődjét, Rákosit utánozza, mégpedig tökéletesen.

A bértollnokok e mintapéldánya a forradalom ünnepére szánt gondolatai közé csempészte be Rákosi személyét és gondolatait. Írása – természetesen – 100 százalékig NER-kompatilibis:

– magyarnak lenni örök harc,

– Orbán a megmentőnk,

– a Nyugat az elárulónk, hátba döfőnk, koporsónk ácsolója.

S mindez persze nem új jelenség. Bayer egy Gyóni Géza vers néhány sorával igyekszik alátámasztani: a Nyugat mindig is hamis bálvány volt, amely valójában az ország vesztét akarta.

Ha Gyóni – avagy Áchim – Géza neve nem cseng ismerősen sem az általános, sem a gimnáziumi tananyagból, az nem véletlen. Olyan kortársak között, mint Ady, Babits, Kosztolányi, Csát, Juhász Gyula árnyékában nagy kihívás az utókor figyelmére igényt formálni. Gyóninak nem is sikerült.

Rákosinak – és most már Bayernek is – köszönhetően egy szerencsétlen konfliktus okán mégis fennmaradt a neve.

A Budapesti Hírlap 1915-ös főszerkesztője, Ady és a nyugatos írók esküdt és ádáz ellensége, Rákosi Jenő azt a Gyóni Gézát használta fel, aki épp hadifogolyként gyalogolt a krasznojaszki tábor felé. Rákosi egyik beosztottját utasította, hogy álnéven, naív rajongóként írjon levelet Adynak, amelyben Gyóni költészetének megítéléséről érdeklődik. Az épp Csucsán tartózkodó Ady – akit az előző hetekben-hónapokban folyamatosan támadott a magát konzervatívnak, nemzetinek tartó sajtó és a hatalmat kiszolgáló költők – keresetlen szavakkal válaszolt a provokációra. A magánlevelezést Rákosi persze azonnal megjelentette, majd közel két hónapos polémia kezdődött a témában, több mint félszáz cikk jelent meg Gyónival, Adyval és általában, a Nyugattal kapcsolatban. Rákosi persze nem engedte, hogy a disputa saját irányt vegyen, rendszeresen jelentetett meg cikkeket álneveken. Végül már nem csak Ady, de Babits és a többi nyugatos is pellengérre került.

A történet főszereplője, Gyóni pedig minderről semmit nem tudott – lévén hadifogoly. Amikor végül értesült a személye és munkássága körüli hisztériáról, ennyit reagált: “Hazai bántások – kivált ha olvashatnám őket – drága simogatásként hatnak itt. Hiszen én nem a modernek vagy antimodernek ellen, hanem az ellenség ellen fogtam fegyvert és amit írtam sem irodalmi irányok kortes céljaira, hanem magyar katonáknak írtam. Még ha egy versem irodalmi élűnek látszott is, annak sem csupán és nem is főleg irodalmi vonatkozása volt, aminthogy a dekadencia, amit világpenésznek neveztem, nem éppen csak és nem főképpen irodalmi tünet volt. Semmiféle irodalmi téren, hanem csak a harctéren akartam harcolni. Itt lefegyvereztek – s ha az irodalomban is hasonlót akartak velem, az igazán csak melléktragédiája az én magyar poétaságomnak.”

Ahogy egykor Rákosi, most Bayer is csak fel- és kihasználja Gyónit, meg sem próbálja megérteni, meghallani. Nem is kell, hisz semmi nem szól a poétáról, a versről a kultúráról – minden, de minden a hatalomról, Orbán Viktor hatalmáról, és az abból barna cseppekben aláhulló pénzről, amely a NER-kiszolgálók zsebeit találja meg.