A Diliér például egészen normális, mégsem véletlenül hívják így
Ha Szeged, és víz, akkor mindenkinek a Tisza jut azonnal az eszébe, esetleg a Maty-éri víztározó. De érdemes kicsit alaposabban körülnézni, mert a város környékén van még néhány tó, patak és egyéb vízfelület, amelyeket már csak a nevük miatt is kár lenne kihagynia annak, aki arra jár.
A Makó és Szeged közötti bogárzói tanyavilág sokak számára ismert, különösen a bogárzói templom miatt. Azt viszont kevesen tudják, hogy a “bogárzó” eredetileg olyan vizet jelentett, ahová a pásztorok behatjtották az állataikat, és a lábukon lévő kisebb sérüléseket ellepő paraziták a vízben kiáztak és megfulladtak. Ma már persze vannak ennél hatékonyabb megoldások is az élősdik irtására, de a terület neve a mai napig őrzi a hagyományos módszer emlékét.
A Búvár-tó egy mesterségesen létrehozott vízfelület, bár valószínű, hogy egy kisebb, természetes képződményt bővítettek, építettek nagyobb állóvízzé. Nevének eredete homályba vész, de a legvalószínűbb elmélet, hogy költöző vízimadarakról kapta a nevét. A búvárfélék az északi féltekén honos madarak, amik telente délebbre húzódnak, és gyakran fészkelnek nálunk a hidegebb évszakokban. Táplálékukat a víz alá bukva szerzik meg, innen a nevük – és a tó neve is, ahol ezek a madarak előszeretettel “búvárkodnak”.
A nem túl elegáns hangzású Döglöttpart egy keskeny folyású patak zsákutcájában megrekedt, poshadtabb vízéről kapta a nevét. Az udvariasabb elnevezése az ilyen területeknek az, hogy holtág. De az olyan úriasan finomkodó, nem? Erről legalább mindenki tudja, mire számíthat egy melegebb nyári napon.
A Diliér is egy kisebb vízfolyás neve. A hangzása ellenére egy teljesen normális patakocskáról van szó. A terület tulajdonosa után kapta a nevét, akit – pechjére vagy szerencséjére – Dili Balázsnak hívtak.
A szegedi ferences templom mellett található a Csöpörke-tó. A névből már lehet következtetni, hogy nem egy hatalmas vízfelületről van szó, hanem egy apró tavacskáról, aminek a vize az aszályosabb időszakokban csak úgy “csöpörkél”. A tóhoz egy legenda is tartozik: a mellette levő templom oltárképe csaknem száz évig hevert a tó medrében elrejtve. 1552-ben rejtették oda a ferences szerzetesek, mikor a törökök elől menekültek. Ők nem tértek vissza többé, így a kép létezéséről talán sosem szerez senki tudomást, ha egy arra járó török katona 1640-ben nem éppen ott akarta volna a lovát megitatni. A ló rálépett a víz alatt a festményre, amin a hagyomány szerint a szakavatott megfigyelő a mai napig felfedezheti a patanyomot. Aki nem hiszi, járjon utána, csak vigyázzon, mire lép közben!