Eddig sem működött, de most látszik is.
2020. március 16-tól az 2019/2020-as tanév végéig a koronavírus miatt az egész országban bezártak az iskolák, és a tanítás helyszíne az online tér lett. Amikor júniusban végre beköszöntött a nyári szünet, a legtöbb diák, tanár és szülő, valamint az oktatásirányítás is egybehangzóan azt állította, hogy ez egy nagyon nehéz időszak volt, és nem szívesen ismételnék meg újra. Most itt a szeptember, a járványügyi statisztikák napról-napra ijesztőbb képet mutatnak, és egyre nyilvánvalóbb, hogy az iskolák akkor is személyes kontaktórákkal fognak működni, ha közben a legtöbb munkahely ismét home office-ra vált. Akkor is, ha a gyerekek és a tanárok sorra betegszenek meg, és már alig lesz ember az iskolaépületekben.
Pedig az online iskola egyáltalán nem ördögtől való dolog, ha egy jól működő oktatási rendszer áll mögötte. Márciusban viszont éppen a digitális átállás mutatott rá arra, hogy Magyarországon hiányoznak a stabil alapok, amire építeni lehetne. Azzal, hogy a tanítás átkerült az online térbe, mindenki bepillanthatott az eddig gondosan zárva tartott osztálytermek ajtaja mögé. Most kiderült, kik azok a tanárok, akiknek valódi kapcsolata van a diákokkal, és kik azok, akik a hűségesen legyártott tanmenetek és sok éve változatlanul használt óravázlatok világában élnek. Közszemlére került, milyen sok és mennyire elavult az a tananyag, amivel a gyerekek fejét naponta tömik. Csak a kommunikáció tere változott meg, semmi más.
Az, aki e-mailen feladatlapokkal árasztotta el a gyerekeket, ugyanaz, mint aki csak bemegy a terembe, elmondja a tananyagot, aztán kimegy az óra végén, és elvárja, hogy a diákok áhítattal hallgassák végig.
Az, aki egy fél év alatt nem volt hajlandó megtanulni, hogyan működnek bizonyos alkalmazások, és erre hivatkozva nem tartott rendes órát az online térben, ugyanaz, mint aki szerint az okostelefonok kilúgozzák a gyerekek agyát, és nem mutatja meg nekik, mire használják, hiszen ő maga sem tudja.
Az, aki a némító gombot használta a gyerekek megszólalásai ellen az online órákon, ugyanaz, mint aki néma csöndet, feltétlen engedelmességet és tiszteletet vár el anélkül, hogy megdolgozna érte.
Az, aki a szülőn kéri számon, hogy a gyerek nem vesz részt a virtuális tanításban, ugyanaz, mint aki a diákok órai viselkedéséért a családját vonja felelősségre, mert nem akar szembenézni vele, hogy semmilyen kapcsolata nincs a tanítványaival.
Az, aki azt várta el, hogy a gyerekek a tananyaggal, és ne az őket körülvevő világgal foglalkozzanak, ugyanaz, mint aki a saját félelmeivel sem tud mit kezdeni, és ezért inkább homokba dugja a fejét.
Az, aki plusz feladatokat küldött büntetésként, ha az előző adag nem érkezett meg időben, ugyanaz, mint aki röpdolgozatokkal fenyegeti a gyerekeket az óra elején, ettől várva fegyelmezett órai munkát.
Az, akinek a legnagyobb problémája az volt, hogy az előre megírt tanmenetei nem teljesülnek ebben a helyzetben, ugyanaz, mint aki önértékelési kérdőíveket tölt ki megalázkodva és lebecsülve a saját munkáját csak azért, mert fél, hogy elveszíti az állását, amiből egyébként nem tud megélni.
Az online tanórák megnyitották az osztálytermeket, és most mindenki láthatja a maga csupasz valóságában, hogyan is működik az oktatás, mi az, amit a gyerekeink naponta átélnek az iskola falai között. Nem lehet már eltitkolni, hogy ez embertelen, nem hatékony, minden résztvevő számára kényelmetlen. De mégsem változtatunk. Inkább tesszük kockára egy világjárvány közepén a saját és a gyerekeink egészségét, mint hogy esélyként tekintsünk a helyzetre, és nekiálljunk újjáépíteni azt, ami nyilvánvalóan elavult és használhatatlan.