Csak néhány nap telt el azóta, hogy az országgyűlés elfogadta a T/16365-15. számú törvényjavaslatot. A megfogalmazója és benyújtója nem kisebb feladatot vállalt magára, mint hogy
“olyan jogszabályi környezetet és intézményrendszert megalapozó szabályokat alakítson ki, amelyek garantálják a gyermekek testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelmet, valamint a gyermek születésétől fogva megváltoztathatatlanul fennálló önazonosságának megőrzését, illetve megóvását.”
Azóta sokan, sokféle formában emeltek szót amiatt, hogy a törvénytervezet szövegében a pedofília és a heteroszexualitástól eltérő nemi idenitás egybemosása mennyire káros, veszélyes, ugyanakkor túlhaladott és idegenül csengő is a XXI. században. Ez természetesen egy olyan állítás, amit nem lehet elégszer ismételni, és minden egyéni kiállás sokat jelent.
De adódik itt még egy kérdés, ami több, mint nyugtalanító.
Miért foglalkozik bárki is egy 18 év alatti gyerek szexuális irányultságával és a saját testéhez való viszonyával? Főleg, ha az illető parlamenti képviselő?
Az, hogy kinek milyen a nemi érdeklődése vagy identitása, mindenkinek legteljesebb mértékben a magánügye. Különösen fontos ez olyankor, ha valaki fizikailag védtelenebb, vagy társadalmi helyzeténél fogva kiszolgáltatottabb – tehát például akkor, ha még nem felnőtt. Normális esetben egyenjogú, 18 éven felüli állampolgárok között akkor merül fel ez a téma komoly kérdésként, ha valamelyikük szeretne közelebbi kapcsolatba kerülni a másikkal. Ilyenkor tényleg hasznos és fontos információ, hogy passzolhatnak-e egymáshoz, vagy semmi esély arra, hogy egymásra találjanak, mert teljesen más irányban keresgélnek. Egyéb esetekben a dolog érdekelen: bárkivel lehet együtt dolgozni, sportolni, beszélgetni anélkül, hogy fontos legyen, szexuális értelemben kit tekint lehetséges partnernek. Egy oktatási intézményben – amire a törvényjavaslat külön kitér – a tanárnak nem dolga arról érdeklődni, hogy a gondjaira bízott gyerekek ki iránt éreznek szexuális vágyat. Még azok az érzékenyítő programok, amelyeket különféle szervezetek eddig tarthattak (ezután majd csak azok tehetik, akik egy felsőbb szintű jóváhagyással felkerülnek a kiváltságosok listájára, és engedélyt kapnak rá) sem személyeskednek a gyerekekkel, csak általánosságban mutatnak be jelenségeket. Aki egy gyereket a szexuális érdeklődéséről faggat, és sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel, azzal, lássuk be, valami nagyon nem stimmel.
A pedofiltörvény köznyelvben elterjedt neve pontosabb már nem is lehetne. A törvényjavaslat alapvető logikája maga is pedofil: mohó érdeklődéssel kutatja a gyerekek legféltettebb titkait, olyan területekre merészkedik, ami jó ízlésű felnőttek számára alapesetben tabu. A kiszolgáltatottakat még védtelenebbé teszi, korlátozza az intim szférát, és hatalmat gyakorol, erőt mutat ott, ahol esély sincs az ellenállásra vagy legalább a partneri vitára. Ez a törvénytervezet látszólag küzd egy szemlélet ellen, amit valójában megerősít és maga is gyakorol. Ezzel szembeszállni pedig nem a gyerekek dolga, hanem a felnőtteké.
